Századok – 1944

Ismertetések - Pásztor Lajos: A máriavölgyi kegyhely a XVII–XVIII. században. Ism.: Rúzsás Lajos 559

EGYHÁZ- ÉS JOGTÖRTÉNET 559 PÁSZTOR LAJOS: A MARIAVÖLGYI KEGYHELY A XVII—XVIII. SZÁZADBAN. Budapest 1943, Stephaneum-ny. 38 1. 8°. — (Különlenyomat a Regnum Egyháztörténeti Évkönyvből.) A máriavölgyi páloskolostor melletti templomban volt egy csodatevő Mária-kép, ennek eredetéhez legenda fűződött. Szűz Mária segítségül hívására sok csoda történt itt. Ennekfolytán a máriavölgyi kegyhely a XVII. század második felétől nagyon fellendült. Magánosok, együttes zarándoklatok, körmenetek keresték fel nagy számban a kegyhelyet és a hivők sok ajándékot, íogadalmi tárgyat ajánlottak fel. Az ország távolabbi pontjairól is látogatták Máriavölgyet. Vonzása azonban — természetesen — a közelebbi vidékek hívőire volt a legnagyobb. E vidékekből alakult ki a máriavölgyi szentségi táj. E táj sok helységének az országhatáron túli fekvéséből, némileg a hazai falvak idegen nevéből, de főleg a liturgia magyaron kívüli német, tót, horvát nyelvéből megállapíthatjuk, hogy a kegyhely látogatásában a magyarság mellett a nemzetiségek jelentős szerepet játszottak. P. gondos dolgozata a barokk vallásosság képéhez nvujt a búcsújáróhely életének megvilágításával figyelemreméltó újabb vonást. RuzsÁs LAJOS В ALANYI GYÖRGY: KÍSÉRLETEK A MAGYAR PIARISTÁK MEGTELEPÍTÉSÉRE HORVÁTORSZÁGBAN. Budapest 1943, Stephaneum-ny. 30 1. 8°. (A Szent István Akadémia Történelem-, jog- és társadalomtudományi osztályának értekezése. I1I/4.) A piaristarend а XVII. században érte el terjedése tetőpontját. Kalazanti Szent József szerény fiai előtt még az alapító életében megnyíltak országunk északi kapui (Podolin 1642) s a Felvidéken történt gyors elterjedésük után, ahol e században még négy helyen telepedtek le, a XVIII. századi Magyarországon már 28 rendházzal egybekötött kollégiumban folytatták a magyar ifjúság valláserkölcsi nevelését és hasznos ismeretekre való oklatását. Ez a 28 tűzhely egyszersmind bizonyítéka a rend hihetetlen közkedveltségének. Nem csoda, hogyha eredményes munkásságuk híre hamarosan Horvátországba is eljutott s ott Kaproncán, Rumán, Zágrábban, Varasdon és Eszéken akarták őket a horvátok megtelepíteni. E nagy lendülettel és még nagyobb lelkesedéssel indult lörekvések azonban, sajnos, mind sikertelenül végződtek. Pedig, amint a szerző igen helyesen megállapítja, „a horvát-magyar viszony egészen másként alakult volna, ha a mult század harmincas, negyvenes éveinek hangadó horvát és szerb intelligenciája . . . magyar, vagy legalább magyar szellemi közösségben pallérozódott horvát piaristák keze alatt nevelődött volna". Sajnos, hiába akadtak áldozatos lelkű ailapítványtevők, hiába voltak lelkes és a rend érdekeiért mindenkor fáradhatatlan és tettreké'sz rendfőnökök (Kácsor Keresztély, Tapolcsányi Gergely, Orosz Zsigmond. Egerváry Ignác, Bolla Márton), a horvát letelepedés ügyéből, bár a rend nagyobb anyagi követelésekkel és igényekkel sohasem lépett föl, mégsem lett semmi, mert az alapítványok nem bizonyultak elegendőknek. Másik ok pedig az volt, hogy a magyarországi rohamos terjeszkedésből eredő emberhiány miatt a rend nem tudott e helyeken letelepedni s a kultúra őrhelyeinek kiépítésére vállalkozni. A kitűnő tolláról és elmélyült kutatásairól ismert szerző tanulmányának olvasása közben megelevenedik előttünk ,a kor s friss mozgalmassággal játszódnak le lelki szemeink előtt az események. A vonatkozó forrásokra támaszkodó anyagismerettel s nagy lárgyszeretettel megírt tanulmány hazai rendtörténetírásunkat s égyben pedagógiatörténetírásunkat ismét értékes láncszemmel gyarapította. KISBÁN EMIL KISBÁN EMIL: A KAMALDULIAK ELTÖRLÉSE A LEÇHNICI REMETESÉG TÜKRÉBEN. Budapest 1943, Stephaneum-ny. 7 1. 8°. — (Klnv. a Regnum Egyháztörténeti Évkönyvből.) A magyar katolikus szerzetesség története a legutolsó időig valóban eléggé fel nem kutatott terület volt. Egyik-másik nagyobb rend megíratta történetét Századok 1044, VII-IX.