Századok – 1944
Tanulmányok - HÄNDEL BÉLA: A tehervállalás középkori jogrendünkben 372
374 HÄNDEL BÉLA hogy a község határát előbb minőség szerint osztályozták, majd ez osztály alapján kisebb-nagyobb részekre osztva, ezeket a község lakói között évenkint kisorsolták.3 Az egyének tehát csak használták a nekik jutott földterületet, de nem voltak annak mai értelemben vett tulajdonosai. A lényeg az volt, hogy a község lakosai, tehát egy csoport, közös erővel hatalmában, birtokában tartott egy meghatározott földterületet, amelyet önkényesen osztott fel tagjai között. Az egyén tehát nem rendelkezhetett szabadon az általa használt birtokkal, annak önkényes elidegenítése â^ többiek súlyos sérelmét jelentette volna. A birtok elidegenítése tehát csak a többiek engedélyével és hozzájárulásával történhetett. Ez az, amiért a mai kutatók nem hajlandók ebben a korban egyéni tulajdonról beszélni, mert a mai tulajdonjog egyik kardinális alkotórésze a „ius disponendi", — ez pedig itt ki nem mutatható. Ha nem is valószínű az, amint mondottam, hogy a nemzetségek is a földközösség formájában bírták szállásbirtokaikat, azért az egyes nemzetségtagok sem bírták szabadabb formában jószágaikat. Tagányi a nemzetségek birtoklási formájának jelölésére a „birtokközösség" szót használja.4 A nemzetségi szállásbirtok „tulajdonosa" az egész nemzetség volt, a nemzetség tagjai e szállásbirtok határain belül bírták jószágaikat. A közös őstől való leszármazásnak és az egyes nemzetségtagokat összekötő vérrokoni kapcsolatnak még élénken élő tudata szorosan fűzte össze az egész nemzetséget. A nemzetség ereje,, hatalma és tekintélye a közös szállásbirtokon nyugodott, tehát a nemzetség nem tűrhette, hogy valamelyik tagja önkényesen elidegenítse birtokát és ezáltal magát a nemzetséget gyöngítse meg. A szerteágazó vérrokoni kapcsolatok alapján pedig szinte beláthatatlan volt azoknak a sora, akiknek öröklési igényük volt — egymásután — az elhalt nemzetségtag vagyonára. Ilyen körülmények között a nemzetségtag sepi rendelkezhetett szabadon rokoni beleegyezés nélkül birtokaival, azokat elidegeníteni nem állott módjában. A föld-, ill. birtokközösségen alapuló birtoklási formának tehát lényeges vonása a földbirtok kötött volta, vagyis az, hogy az egyén a hatalmában, birtokában tartott ingatlan felett nem rendelkezhetett önállóan.5 Ebből következett, hogy ha a tulajdonos birtokát el akarta adni, vagy elzálogosítani, önálló rendelkezési joga nem lévén, ehhez rokonainak, sőt még szomszédainak is (ezeket az oklevelek vicini, commetanei, amici néven említik) beleegyezését kellett kikérnie.6 Tehát még mielőtt elidegenítési szándékát valóra váltotta volna, ezeket meg kellett kérdeznie, hogy hozzájárulnak-e az els Tagányi: A Földk. Magvarországon. Közg. Lex. 615. 1. 4 Közg. Lex. 616. 1. 6 A mondottak természetesen csak az „ősi" jószágra vonatkoznak, bár az „ősi" és „szerzett" jószág közötti különbség is csak már egy bizonyos fokú fejlődés eredménye. V. ö. Murarik: Az ősiség alapintézményeinek eredete. (Értekezések Eckhart Ferenc Jogtört. Szemináriumából. 6. sz. Bp. 1938.) 38—39. 1. e A szomszédok beleegyezési jogának alapja — mai kifejezéssel élve — az a fikció lehetett, hogy a szomszédok is rokonok, ill. egyszer régen, amikor még a nemzetségi kötelék szoros volt, azok voltak. E feltevést valószínűsíti az a tény is, hogy van eset, amikor a birtokát elzálogosító fél azt köti ki, hogy egy bizonyos határidőben a birtokot ő, vagy valamelyik szomszédja fogja visszaváltani (ipse vei aliqui commetaneorum eiusdem) 1267: DL. 619. Erre nézve bővebben Degré Alajos: A szomszédok öröklése és a szomszédi elővásárlási jog kialakulása (Illés-Emlékkönyv, 124. és köv. 1.)
