Századok – 1944

Ismertetések - László Gyula: Kolozsvári Márton és György Szent György szobrának lószerszámja. Ism.: Fettich Nándor 328 - László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. Ism.: Fettich Nándor 328 - László Gyula: A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Ism.: Fettich Nándor 328

RÉGÉSZET 333 beszél (39. 1.). „Mindenképen kétségtelen, hogy a hűn művészet a szkíta művészetben s annak örökösében, a szarmata müvésizetben meglévő elnövényesítő és elvonatkoztató csírákat magasrendű, önálló egyéniségű művészetté fejlesztette" (49. J;.). Ez annál különösebb, mert éppen részletesen beszél arról ebben és megelőzően ismertetett könyveiben is, hogy a honfoglaló magyarság művészete a hűn művészeten át a legszorosabb összefüggésben állott a szkíta művészettel: elvileg semmi különbség sincs közöttük. „Ezek szerint a magyarság jelentős rétege szellemi magatartásában szkíta volt, kifejezési formái azonban hűn fogalmazásúak voltak" (65. 1). Az európai művészettel való hosszas, fáradságos és meddő összehasonlítgatások után végre maga is rájön: „Végeredményben azonban nincsen kielégítő összehasonlítási alap a két művészet között" (69. 1.). Könyvének eredményeit a honfoglalók művészetét illetőleg a fenti idézethez csatlakozóan így fogalmazza meg: „A déloroszországi helyi elemet a hűn művészeti réteg képviselte, míg a hűn fogalmazáson át nem ment közvetlen szkíta habitust a keleti, minuszinszki réteg adta meg" (65. 1.). Különösképen itt teljesen figyelmen kívül maradt az, hogv a minuszinszki réteg tele van déloroszországi bún elemekkel (álcsatok, szíjvég- és csatformák, lószerszámveretek stb.), továbbá hogy a szkíta habitus forrása éppen a déloroszországi szkíta művészet volt (emberalakos vázák, heneidai zabla stb.). E könyv alapvető tévedéseit a feltett szándék mellett a nagyszámú hibás részletek is alátámasztják (Pasterskoje gor. túlkorai datálása: 42. I. 105. megj.: veltersfeldei aranyhal nem lószerszámdísz, hanem pajzsdísz volt: 37. 1.; a mesterek állandó érintkezése az ábrázolt állatvilággal: 38. 1; A Magna Materkultusz téves megítélése: 41. 1., 67. 1. stb.). E mellett vannak tanulságos részletmegállapításai, például a csörgős levélalakú csüngők alkalmazása (27. 1. 3. kép) és nagyon mélyen járó, szép, részben helyt is álló művészeti fejtegetései is (68. 1.). A hún és szarmata lószerszámokkal való összefüggés megállapítása is helyes (32. sk. 1.). A honfoglaló magyarság igényeit szolgáló jellegzetes művészet a történeti pusztai népek több mint másfélezeréves szerves fejlődésébe tartozik bele. Ezt maga L. is jól látja. Lényegbeli különbség azonban egyik és másik pusztai kultúrkör művészete között nincsen. A fejlődés iránya az elvontság felé halad, szemben az antik művészetével, mely ugyanakkor inkább a naturalizmus irányában fejlődik. Mind az ősmagyar, mind pedig az ezzel rokon művészeteknek szabatos meghatározása a művészettörténeti irodalomban régóta elintézettnek tekinthető. Slrzygowski „Asiens bildende Kunst" с. műve után ehhez alig lehet lényegbevágó újat mondani. A III. fejezetben L. mégis új ötlettel áll elő és a sokszor és részletesen megtárgyalt csernigovi nagyobbik ivókürt vadászati jelenete és néhány figurális veret alapján ezt mondja: „a magyarság magasrendű ábrázolóművészetét most kell újra felfedezni" (65—66. 1.). A figurális motívumokkal díszített vereteket élesen szembeállítja a „díszítőművészeti" darabokkal —• ez éppen a tragédiája: „ ... mélygyökerü és emberi tartalmú .díszítőművészetünk' mellett egy éppen olyan messziről jövő s a legnagyobb emberi sorskérdéseket dramatizáló ábrázolóművészetünk is volt" (73. 1.). Az ember önkénytelenül kérdezi: a magyarság kivétel volt a pusztai népek között? Vagy miért nem volt ábrázolóművészete a többinek is? Az említett csernigovi ivókürt ezüstveretén két nyilaizó vadászalak szerepek eléggé ornamentálisan csoportosított állatokkal együttesen. Technikai és stílusbeli jegyek kétségtelenné teszik, hogy ez és a másik csernigovi ivókürt is a tarsolylemezek műhelyében készült, amint arról munkáimban részletesen szóltam. Bár L. is tudja (77. sk. 1.), hogy a két vadász jelenete ősi képtípus, mely a szibériai aranylemezek korától kezdve majd minden pusztai kultúrkör művészetében, sőt a déli művészetekben is újra és újra feltűnik, megvan az avar bronzöntésben is (Mártély, Klárafalva), mégis megkockáztatja és hosszasan bizonyítja a merész állítást, mely szerint „a két vadász egyike a honfoglaló magyaroknak egyetlen egykorú és láthatólag hiteles ábrázolása" (76. 1.). Ha ez így volna, akkor az avar szíjvégek vadászát avarnak kellene tartanunk. Ezt azonban L. sem teszi.