Századok – 1944

Ismertetések - Mezősi Károly: Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében. Ism.: Jakó Zsigmond 312

TÁRSADALOM- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNET 313 történetírásunknak, ugyanakkor közvetve építik a hivatásos történettudományunk és közönségünk között tátongó szakadék felett átvezető hidat. Meggyőződésem, hogy csak ilyen kiadványokkal sikerül megteremteni a kor színvonalán álló helytörténelírást. Ez viszont magával hozná, hogy történetírásunk ismét gyökeret verhessen a szellemi életet élő rétegekben, és újból betölthesse klasszikus feladatát: a nemzetnek való útmutatást. Ezért kell örömmel látnunk, hogy azoknak a céloknak a szolgálatára, melyeket eddig a Magyarság és Nemzetiség című vállalkozás, valamint a Település- és Népiségtörténeti Értekezések szinte egyedül igyekeztek megvalósítani, a Településtörténeti Tanulmányokkal új kiadványsorozat indult A szerkesztő személye biztosíték arra, hogy e sorozatban a népiségtörténeti forráskiadás biztos otthonra talál s a benne megjelenő dolgozatok hozzájárulnak a magvar településtörténet problematikájának és sajátos módszerének tisztázásához. Már az első kötet is elárulja, hogy a szerkesztő a sorozatban megjelenő dolgozatokhoz kapcsolva a vizsgált kérdés legfontosabb bizonyító anyagát is közreadni szándékozik. A súlypont azonban nem az anyagközlésen, hanem a feldolgozáson nyugszik. Ezzel a megoldással szerencsésen mód nyílik arra, hogy a szerző a főszövegben és jegyzetekben, legalább levéltári jelzet alakjában hozzáférhetővé tegye azt az ismerethalmazt, melyet kutatása közben témájára gyűjtött, de amelyet valami okból nem tehetett közzé. Az ilyen módszerrel összeállított feldolgozások a további kutatás, főként pedig a Kelytörténetírás számára valóban nélkülözhetetlen forrásokká lesznek. M. munkája tárgyául rendkívül tanulságos kort és területet választott-Bihar megyében a török kiűzésekor talált állapotok ismertetése a háborús pusztítás következményeinek lemérésén kívül igen lényeges társadalom- és gazdaságtörténeti megfigyelésekre is alkalmat ad. Az az átalakulás, mely ebben a középkor folyamán Magyarországhoz számított megyében az Erdéllyel szoros kapcsolatban eltöltött évtizedek alatt bekövetkezett, pompás képét nyújtja a királyhágóntúli társadalmi fejlődésnek. Mindezekre M.-nél bőven találunk utalásokat. Hogy azonban a címmel keltett várakozást könyve mégsem elégíti ki teljesen, annak okát főként anyaggyűjtésének szűk határok közé szorításában, másodsorban pedig munkájának felépítésében kereshetjük. Nézetünk szerint azonban a második hiba az elsőnek szükségszerű következménye. Szélesebbkörű kutatás után ugyanis M. forrásait bizonyára másként értékelte volna, s ennek megfelelően előadását kétségtelenül másként taglalta volna. Az összeírások, különösen pedig azok, amelyeket a központi hatóságok készíttettek, bármilyen nélkülözhetetlenek legyenek is bizonyos általános keresztmetszet elkészítéséhez, önmagukban nem elegendők a történeti rekonstrukcióhoz. Ezek csak a vázat szolgáltatják, melyet egyéb adatokkal is ki kell egészíteni, hogy a viszonyokról teljes képet nyerhessünk. Minthogy a conscriptiók bizonyos állapotot rögzítenek meg, csak ritkán terjeszkedhetnek ki az azt létrehívó okokra, s általában sok sablonos adatot tartalmaznak. Ezért, ha a tanulmány csak ezekre támaszkodik, csupán a felszíni jelenségekről adhat számot, kiszikkad és lexikonszerűvé válik, elkerülhetetlenek lesznek benne a gyakori ismétlések. Ilyen esetben az egész rekonstrukció, legpontosabb forrás esetében is, csak az összeírás idejére vonatkoztatható pillanatfelvétellé lesz, mely — mivel közvetlen előzményei és az utána következő változások egyaránt kevéssé világosak — a fejlődésből kiszakítva a levegőben lebeg. Megfigyelhető ez M.-nél is. Ott, ahol más adatai is voltak, mint pl. a hajdúkról szóló résznél (208—13. 1.), előadása kiszínesedik, élettel telik meg. Nem hosszú éveket igénylő levéltári kutatás, de a kiadott források fokozottabb felhasználása is nagyon megkönnyítette volna M. munkáját. A Török-magyarkori Történelmi Emlékek, Teleki Mihály levelezése, vagy az Erdélyi Országgyűlési Emlékek köteteiben bizonyára talált volna elegendő anyagot az összeírások megelevenítéséhez és az 1552—1692 közötti időszak történéseinek érzékeltetéséhez. Minthogy azonban M. a törökkorvégi állapotok ismertetésénél szinte kizárólag az 1692. évi összeírásra támaszkodik, előadása tagolásánál valóban nem maradt más út számára, mint az, amit követett: a közölt forrás különféle szempontok szerinti ismertetése. Tanulmányában kifogásolni talán csak azt lehet, hogy a főszövegből túlságosan kevés olyan adat szerezhető, ami a közölt