Századok – 1944
Tanulmányok - DEÉR JÓZSEF: III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban 1
30 ]>EÉK JÓZSEF Tanulmányómban számos példával bizonyítottam, hogy Magyarország a császárnak és mérvadó híveinek kijelentései szerint nem tartozott bele a tényleges római Birodalomba, mint a császár közvetlen szuverénitása alá tartozó hatalmi alakulatba. Forrásaink csak Rómáról, Itáliáról, Németországról és a szláv országokról beszélnek úgy, mint a Birodalom részeiről. III. Oltóval kapcsolatban tehát nem szólhatunk oly értelemben vett világuralmi eszméről, mely szerint minden ország a római birodalom tartománya s minden fejedelem a császár „hivatalnoka" volt.107 E megállapítással pontosan egyezik Boleszláv és István helyzetének nyilvánvaló különbsége. A lengyel fejedelem Gnesenben 107 L. ennek részletes bizonyítását id. értekezésem 20—25. 1. A Birodalom tényleges állományának az azon kívülálló országoktól való elhatárolását teljes mértékben összeegyeztethetőnek tartom III. Ottó univerzalizmusával és a világuralmi gondolat középkori értelmével. A világuralmi igény — s ez volt az, ami ellen állást foglaltam — nem azt jelenti, mintha a császár az összes országokat birodalma részeinek tekintette volna, hanem azt, hogy ezek között az elsőséget magának igényelte. A világuralmi eszme, mint elvi igény még a középkorban sem vezetett a konkrét államterület s a közvetlenül gyakorolt felségjogok fogalmának elhalványodásához. A tényleges Birodalom továbbra is Nagy Ottó örökségét jelentette unokája számára, nem pedig valaminő határtalan impérium Christianumot. E kifejezés, mellyel Brackmann (Der römische Erneuerungsgedanke stb. id. h. 23. 1.) a császár keleti törekvését jellemzi, III. Ottó megnyilatkozásaiban tudomásom szerint elő sem fordul. Brackmann azon kísérletének (u. o. 22. I.), hogy a császári oklevelekben ismételten előforduló impérium és respublica fogalmaknak (pl. DO III 324, 331, 389) az augustinusi eszmekörből való származását tehát nem római, hanem keresztény jellegét igazolja, az oklevelek félreérthetetlen kifejezésmódja is ellentmond. Hogy csak egyetlen példát említsek, a 999 május hetedikén kelt s a vercelli-i egyház javára történt intézkedést tartalmazó oklevélben (DO III 324) a császár a következő szavakkal indokolja eljárását: ut libéré et secure permanente Dei ecclesia prosperetur nostrum impérium, triumphet corona nostrae militiae, propagetur potentia populi Romani et restituatur res publica. Brackmannak az a magyarázata. mintha ez a szöveg a „respublika visszaállításának egyházi jellegét" bizonyítaná, mesterkélt és erőltetett. E szavakban az állam és az egvbáz szoros középkori kapcsolata jut kifejezésre és ped:g félreérthetetlenül világias hangsúllyal: az egyház szabadságára és biztonságára III. Ottó álláspontia szerint azért van szükség, hogy prosperetur nostrum impérium. A cél tehát állami. Világosan bizonyítja ezt a militia emlegetése is. M. Uhlirz eredményei (Die italienische Kirchenpolitik der Ottonen MÜIG XLVIII 1943; Die Restitution des Exarchats Ravenna durch die Ottonen, u. o. L 1936 és Kaiser Otto III. und das Papsttum HZ 162, 1940) alapján nem lehet kétséges, hogy III. Ottó elődei nyomdokain elsősorban azért szorgalmazta az itáliai egyházi javak helyreállítását, hogy a püspökök birtokaikat visszanyerve, ezekután katonaállítási kötelezettségüknek eleget tehessenek. Az egyházak zilált állapotából a Birodalomra háramló kárt 9У6-Ьап így jellemzi Ottó: proinde quia status ecclesiarum Dei annulatur nostraque imperialis maiestas non minus patitur detrimentum, dum subditi nobis débita non possunt exhibere obsequia (Concilium Ticinense MG Const. I. 50). Az uralkodó tehát annak tudatában tesz eleget egyházvédő kötelességének, hogy ezáltal Birodalmának érdekeit mozdítja elő. A római nép hatalmának növekedésére vonatkozó megjegyzés ezekután önmagáért beszél: a respublica és az impérium a Birodalmat, anak jogait és javait jelenti, távol minden elvontságtól és bölcseleti általánosságtól. Hogy III. Ottó a renovatio megvalósításához itáliai egyházpolitikájában közvetlen elődei módszere.t is felhasználta s hogy nagy tisztelője volt Nagy Károly emlékének, még nem jelenti a karoling-ottói vonal folytatását, mint politikai főirányt.
