Századok – 1944

Tanulmányok - DEÉR JÓZSEF: III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban 1

24 ]>EÉK JÓZSEF országban végbement.7

6

Ezért volt szükség arra a fikcióra is, hogy az Aba Sámuel—III. Henrik-féle lándzsa egyúttal a magyar királyság hagyományos inszigniuma. Feltűnő mindenesetre, hogy a pápa későbbi leveleiben erre az érvre nem tér lőbbé vissza, noha egyébként erőteljesen hangoztatja Szent Péternek az országhoz való jogait.77

Szabad-e ebből a magyar ellenállásra, t. i. arra következtetnünk, hogy a lándzsának királyi avató jelvénnyé való előléptetése nem nyert elismerést? Nem tudjuk. Annyi azonban alig vitatható, hogy VII. Gergely levele a benne foglalt állításokkal együtt elsősorban nem a három évtizeddel előbbi magyarországi események forrásának, hanem a gregoriánus pápai politika emlékének tekinthető s így nem állítható szembe az egykorú kútfők negatív tanúságával.78 Az egyes forrásadatok kritikai értelmezése után fel kell vetnünk azt az általános kérdést is, hogy vájjon jogunk van-e a lándzsának főhatalmi jelvényként való alkalmazásából királyavató jelvényként való alkalmazására visszakövetkeztetni? Lehe'ne ugyan arra gondolni, hogy „a királyavatás és trónfosztás, illetve hűbéri meghódolás csakis befogadott és jogszerűen használt jelvények színe alatt történhetett",7

9

ennek azonban éppen az ellenkezője bizonyítható. A lándzsának, mint a hatalomátruházás szimbólumának alkalmazása eredetileg frank és longobárd jellegzetesség volt; onnan terjedt át Németországba, míg a többi germán nép megtartotta a maga különféle jelvényeit.8

0

A sajátos német fő-76

L. erre Hóman—Szekfű, Magyar Történet I5

338. kk. és F. Si§ié, Geschichte der Kroaten I 285. kk. 77 Regstrum II, 63; II, 70 id. h. 218. és 229. kk. 78

A lándzsa magyarországi haszná'atára vonatkozó kútfők között külön csoportot alkotnak azok a lüttichi évkönyvek, melyek a ménfői csata rövid, de téves kronológiájú (1043) regisztrálása során Aba lándzsájáról mint insigne regis-TÖ\ emlékeznek meg (Annales Leodienses. MGSS IV 19. 1. és Annales S. Jacobi Leodiensis u. о. XVI 638). Sigbertus Gemblacensis idevonatkozó későbbi tudósítása (u. о. VI 358) — melyre Tóth Z. ismételten mint perdöntő bizonyítékra hivatkozik — e forrásokból származó szószerinti átvétel csupán. Ez a német történet szempontjából sem jelentős annaliszt ka (Wattenbach—>R. Holzmann: Deutschlands Geschichtsquellen 1/1, 139. 1., 190. jegyzet), magyar vonatkozásaiban sem tekinthető elsődleges s feltétlen hitelt érdemlő forrásanyagnak. Még akkor is, lia az insigne regis kifejezést szószerinti értelmével ellentétben királyavató jelvénynek fordítjuk, ez sem bizonyít többet, minthogy az évkönyvírót a magyar események előadásában is a lándzsa németországi szerepe befolyásolta. Tóth Z. egyébként Péter és Aba Sámuel korát illetően szintén „bizonyos német tendenciával gyanúsítható megemlékezésekről" (I 63.) beszél, 4?az e forrásanyag értékét nem becsüli sokra. Sigbert politikai beállítottságára v ö. Wattenbach—Holzmann, Geschichlsquellen 1/4, 732. 1.: ,.So ist Sigebert aus inneren religiösen Gründen der Vorkämpfer für Kaiser und Keich in der Auseinandersetzung zwischen Staat und Kirche geworden". Műve Molinier véleménye szerint (u. о. 734. 1.: 298. j.) is: „ein repräsentativer Ausdruck der Weltstellung des Reiches". 7'J

Tóth Z. II 14. 1. 80 Schramm, Geschichte des englischen Königtums I 2. kk., Brackmann, Die politische Bedeutung der Mauritius-Verehrung im frühen Mittelalter. SB Preuss. Akad. Phil.-Hist. Kl. 1937, XXX 294. 1. ;