Századok – 1944

Tanulmányok - DEÉR JÓZSEF: III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban 1

20 ]>EÉK JÓZSEF Ez a magyarázat nem áll ellentétben azzal a közismert ténnyel, hogy Aba Sámuel a ménfői csatában aranyozott lándzsát hasz­nált, mely egy évvel később a császár magyarországi hu bérurasá­gának jelvénye lett, majd III. Henrik ajándékaként Rómába, Szent Péter sírjához került. Az Altaichi Évkönyvek, ez időszak tör­ténetének koronatanúi, a ménfői csata zsákmányaként említik a lancea regis deaurata-t, anélkül azonban, hogy e fegyver eredeti királyavató rendeltetésére egyetlen szóval is utalnának.58 A király aranyozott lándzsája még nem okvetlenül egyházi jellegű avató inszignium,5 9 hanem ebben a szerepkörben nem több és nem keve­sebb, mint a sereg vezérének jelvénye. A Bécsi Képes Krónikának XI. századi szövegezésre visszamenő egyik interpolációja meggyőző bizonyítékát szolgáltatja e felfogás helyességének. Midőn László herceg a mogyoródi csata előtt, mint a sereg vezére, buzdító szava­kat intézett harcosaihoz, kezében lándzsát tartott,0 0 amellyel — mi­ként ez a kerlési csata leírásából kitűnik -—• harcolt is.6 1 Az ilyen vezéri jelvényeknek, lándzsáknak és vexillumoknak a csatában igen fontos szerep jutott: a sereget e „jelvényekkel' (signa) irányí­tották.62 Ezekután érthető, hogy az Altaichi Évkönyveket egyéb­ként erősen kiaknázó magyar krónikák a ménfői csatával kapcso­latban említést sem tesznek Aba aranyozott lándzsájáról,63 azaz még oly jelentőséget sem tulajdonítanak neki, mint a lándzsa 58 Annales Allahenses Maiores a. 1044 (SS rer. Germ. 1891, 37. 1.) Tóth Zoltán azon állítása (II 13. 1.), mintha a lándzsának „ellenséges kézre kerülése" tette volna „a ménfői vereséget teljessé", a kútfőből aligha igazolható. A kér­déses mondat ugyanis így hangzik: „Terram innumeris cadaveribus operunt; lancea regis deaurata capitur; episcopi, capellani, principes, alii complures retrahuntur; tandemque nostri nimiae ceadis pertaesi ad castra sua ovantes sunt regressi." Szó sincs tehát sem a lándzsa csatát eldöntő jelentőségéről, sem pedig elvesztésének a magyar seregre gyakorolt hatásáról. 59 Tóth Zoltán az insignium szót nem nominativusnak, hanem többes genitivusnak véli s megállapítja, hogy „a történettudós Deérnek ... ezt a gro­teszk szóalakot mégsem lett volna szabad átvennie" (II 13. 1. 8. j.). Az inkrimi­nált insignium ennek ellenére sem többes genitivus, hanem a középkori latin­ságban mégis csak egyes nominativus, amely Du Cange nagy szótárában, a Habel-féle Mittellateinisches Glossar-ban a klasszikus „ir.signe" mellett éppen úgy helyet loglal, mint Bartal művében: „1. Insignium, insigne; címer. Magy. Tört. Tár IX. 116. pro signo et titulo insignij galealis formám angustarij vulgo cimer d:ctam. 2. Insignium, (Du С. 1 ) Signum: jel, bizonyíték. Cod. Dipl. Arp. Cont. IV. 170. qualiter pro in pensis mihi a vestra sinceritate multiplicibus curialitatum et bonorum insigniis condignas Vobis gratiarum actiones exsolve­rem." Bartal adataiból mármost világosan kiderül, hogy ezt „a groteszk szó­alakot" árpádkori okleveleink és középkori eímcresleveleink írói is követke­zetesen használták s így nem lehet vitás, hogy azt a középkorral foglalkozó történetíró is használhatja. 60 Dux autem Ladizlaus ante exercitum suum super arduum equum resi­dens gratia exortandi suos et animandi in girum lexit abenas. Cumque teti­gisset veprem lancea, quedam hcrmelina albissima mirum in modum lancee eius insedit . .. (SS rer. Hung. I 390.) " U. о. 368. 62 U. о. 390. 6S U. о. 331—332. Ez annál feltűnőbb, mivel a krónika az Altaichi Ev­könyveknél bővebben adja elő Aba menekülését és halálát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom