Századok – 1944

Tanulmányok - DEÉR JÓZSEF: III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban 1

III. OTTÓ CSÁSZÁR ÉS MAGYARORSZÁG AZ ÚJABB TÖRTÉNETÍRÁSBAN ' 13 <'s magára a pápaság saját céljaira vonatkozólag felvilágosítással szolgálhatnak. E vizsgálódások teljes mértékben igazolták azoknak a tudósoknak kételyeit, akik III. Ottó címeiből és 1001-i adományleveléből nem tudták kiolvasni azt, amit belőlük Schramm kimutatni próbált, s amire Brackmann már mint szilárd alapra épített. Így kimutattam, hogy a császár által egyetlen esetben használt ecclcsiarum Dei fidelissimus dihitator cím a birodalmi kancellária meglehetősen régi gyakorlatában gyökerezik s az uralkodó konkrét egyházvédő és -gyarapító tevékenységére, nem pedig a gneseni és esztergomi érsekségek megszervezésére vonatkozik. Sikerült valószínűvé tennem, hogy a rejtélyesnek tetsző serous apos olorum cím a servitium .sancti Petri, vagy servitium apóst olorum fogalomra megy vissza, melyet a császárok római útjaira és itáliai restituciós tevékenységére a VIII. század óta többízben alkalmaztak. A címek vizsgálatával kapcsolatban általában kiderült, hogy azok nem császári jogigényeknek, hanem a császáreszmében már eredendően bennlevő gondolati elemeknek kifejezésére szolgálnak. A szorosan vett magyar vonatkozásokra térve rámutattam arra, hogy a servus apostolorum cím felvétele már azért sem szolgálhatott a császár magyarországi beavatkozásának jogcíméül, mivel az csupán István megkoronázása után tűnik fel a császári okleveleken. Brackmann főforrásáról, a lándzsaadományozást megörökítő krónikarészletről szövegegyezések alapján kimutattam, hogy az nem a XI. századi Ademar de Chabannes-nak, hanem a XII. század második felében élő kompilátorának műve, mely e részben szószerint egyezik azzal a lándzsaadományozási elbeszéléssel, melyet Ottó gneseni útjával kapcsolatban régi forrás alapján Gallus lengyel krónikája juttatott korunkra. Miután így nyilvánvalóvá vált, hogy Brackmann elmé leti kiindulópontja éppen úgy téves, mint amilyen mesterkélt annak a konkrét forrásanyagra való alkalmazása, részben új érvek alapján vissza kellett térnem ahhoz a felfogáshoz, mely szerint István a császár „kegyéből és biztatására" ugyan, de végeredményben a pápától nyerte el királyi koronáját, mely így már adományozásától kezdve a császáréval távolról sem egyenrangú, de attól mégis független magyar uralkodói hatalom jelvényévé vált. Midőn eredményeimről a Magyar Történelmi Társulat 1942-i közgyűlésén beszámoltam, majd azokat dokumentált alakban „Die Entstehung des ungarischen Königtums" с. tanulmányomban34

közzététettem, mint feleslegesnek látszó polemikus tehertételt mellőzlietőnek véltem a problematikái törésre való rámutatást éppen úgy, mint annak a sajátos helyzetnek ismertetését, mely ennek a kérdésnek a mai német történetírásban osztályrészül jutott. Nem volt jogom arra sem gondolni, hogy e nyilvánvaló tények éppen egy magyar kutató figyelmét kerülhessék el. 31

AECO VIII (1942) és u. az olaszul: La formazione del regno d'Ungherin. Budapest, 1943. V. ö. ehhez Barta István (U. Jb. XXIII 1943, 299—301) és Ivánka Endre (Ungarn V 1944, 80—83) ismertetéseit.