Századok – 1944
Ismertetések - Czakó Jenő: A janzenizmus. Ism.: Zolnai Béla 124
126 EGYHÁZ ГОК1 ÉNE Г vélemény sem tagadhatja, csak a kettő viszonyában van a magyarázati eltérés. Lényeges változás csak ott állott be, a tizenkilencedik században, mikor az ember pelagiánus módra függetlenítette magát az égi beavatkozástól és céloktól, hogy új Ádámként itt e töldön keresse boldogulását. A probabilizmust teljes egészében a jezsuiták számlájára írja a szerző, bár elismeri, hogy elindítója és alapvetője egy dominikánus volt és azt is. kénytelen hozzátenni, hogy maguk a jezsuiták is erős kritika alá vették ezt a bűnükül felrótt moráltant: leghevesebb ellenfele a probabilizmusnak éppen egy jezsuita volt, Thyrsus Gonzales, a Társaság generálisai (V. ö. Döllinger és Reusch, Gesch. der Moralstreitigkeiten, 1888, I.) A nagyszombati kiadványok két századon keresztül kommentálják a kérdést. (V. ö. A janzenizmus kutatása Középeurópában c. sajtó alatt lévő munkámat.) A harmadik fejezet Jansenius és Saint-Cyran abbé barátságáról, levelezéséről szól, a legjobb, bár kissé irónikus forrás, В г e m о n d abbé nagy vallástörténete alapján. A pszichológiai rekonstrukcióban mesteri Bremond abbét felekezeti elfogu'tsággal vádolja a szerző (36). Ha Bremond a janzenizmus védelmezői közé állt volna be, római oldalról ugyanez a vád érhetné. A negyedik fejezet a Port-Royal szellemi állapotát vázolja, szintén a legjobb források (Sainte-Beuve, Jean Racine) alapján. Igen helyes, hogy Genf püspökét, Szalézi Szent Ferencet is bevonja a tárgyalás körébe. A következő fejezet az Augustinusról szól. Közli a híres és bajszerző könyv címlapját is, amely tipikus megnyilvánulása a barokk túlfűtöttségnek és pátosznak. A fejezet konklúziója H a r n а с к -ra hivatkozva kijelenti, hogy .1 a n s e n i us könyve nem más, mint tiszta és maradék nélküli v'sszaadása Szent Ágoston kegyelemtanának és predesztinációs hitének. Ha ez így volna, akkor ismét föl lehetne éleszteni az áldatlan kontroverziák korát: vagy Szent Ágoston-t tette indexre az Egyház, vagy Jansenius helytelenül értelmezi Szent Ágostont (quaestio juris); de lehet, hogy az indexre tett kárhozatos tételek nincsenek is benne az Augustinushan (quaestio facti) ... Arnauld Fréquente communionjának, igen helyesen, külön fejezetet szentel a szerző. A jámbor hívőket nem a kegyelem fajainak és az akarathoz való viszonyuknak liajszálfínom logikai distinkciója érdekelte, hanem a gyakorlatba átvitt buzgóság, a rigorizmus és ennek néha elriasztó követelményei. Az a „bársonyos út" a paradicsom felé, amelyről Escobar-t idézve La Fontaine írt diszkrét iróniával költeményt: valóban célravezetőbbnek bizonyult, mint a janzenisták szigora. Az öt prepozíció körüli vita adja a szerző VII. fejezetének anyagát. Szemléletessé leszi tárgvalásmódját, hngy négy szöveget állít párhuzamba: az Augustinus szövegéből összefüggés nélkül k'kapott tételt, valamint ennek kálvinista, janzenista és moíinista értelmezését . . . Teljes konfúzió kellett, hogy előálljon, amit maga szerzőnk is jellemez azzal a szóval, hogy vita közben ..alaposan eltorzították a református keresztyén fölfogást" Ezek szerint tehát nem is négy, hanem öt interpretáció állott szemben egymással... A következő fejezet: Arnauld pöre a Sorbonne előtt, amely Arnauld Jansenius-t védő levelének elítéltetéséről szól. Külön fejezetet kap a Lettres Provinciales, amely újra fölvetette az öt tétel és a gratia efficax kérdését. P a s с а 1 -lal szemben azt az optimista nvilatkozatot teszi a szerző, hogy irodalmi tevékenvsége nagymértékben hozzájárult a janzenizmus körüli igazság tisztázásához. Ha ígv volna a dolog, akkor nem tartott volna a harc még másfél század'g és az Egyház elfogadta volna a janzenizmust: ez esetben nem volna szükség ma is herezisben létező janzenista püspökségekre Hollandiában és talán „ókatholicizmus" sem volna ... Az kétségtelen, hogy Pascal nem került indexre. De ezt bizonyára másirányú erényeinek és a pápák békeszeretetének köszönhette. A további fejezetek a Pax Clementina (1699) és az Unigenitus (1713) kérdéseit tárgyalják. Igen mostohán bánik el a szerző a XII. fejezetben a janzenizmus magyarországi visszhangjával. Nem ismeri a zürichi kongresszus anyagát sem és „janzenistákat" keres ahelyett, hogy egy szellemi mozgalom sorsát minden vonatkozásban nézné, legalább az eddigi kutatások alapján. Ezeket alig veszi figyelembe és csak Rákóczit méltatja, de nem ismeri róla
