Századok – 1943

Ismertetések - Grossuet; R.: L’empire mongol. Ism.: Sinor Dénes 462

ISMERTETÉSEK 463< történelem legnagyobb invázióit összehasonlítva, azt a már régtől ismert megállapítást teszi, hogy ezek, bármilyen fajokról legyen is szó, mindig pásztornépek támadásai megtelepedett lakosság ellen. A primitívebb, pásztorkodó életmódot folytató népek szomszédságában élő földműves lakosságra állandó nyomással nehezedik az invázió veszélye. Elég annyi, hogy a tartó gátak, belső politikai okok miatt, meglazuljanak, vagy hogy szárazság következtében beálló éhínség-veszély a pásztornépeket elkeseredettebb lépések felé hajtsa, röviden: hogy a kettőjüket elválasztó határvonalra (esetünkben a kínai falra) nehezülő erők nyomáskülönbsége megnövekedjék, és a lappangó veszély valósággá válik, a megművelt földeket elözönlik a steppe lakói. Helyesen mutatja ki G., hogy a nagy nomád inváziók csak ritkán vezettek Kína meghódítására. A Kínát évezredeken át ostromló nomád „nagyhatalmak" közül csak a mongolok és mandzsuk voltak képesek meghódítani az országot. A félig letelepedett, részben elkínaiasodott kisebb török, mongol és egyéb nomád frakcióknak gyakrabban sikerült hatalmukba hajtani a Középső Birodalmat. Sajnos, G. nem igyekszik magyarázni ezt a tüneményt, pedig azt hisszük, lényeges következtetések vonhatók le belőle. Szerintünk ugyanis ezek a Kína közvetlen szomszédságában élő nomádok az igazi „barbárok": az egész nép állandóan lesi a pillanatot, hogy a birodalom belső gyöngeségét kihasználva uralomra jusson — míg a steppén élő, a kultúrától távolabb álló nomádok hódításai inkább az egyes ember féktelen hatalomvágyának következményei. Az erdőlakó halász-vadász népeknek a pásztornépekhez való viszonyát G. nagyon helyesen, ez utóbbiaknak a földművelő lakossághoz való viszonyával veti egybe. Sajnos, megelégszik a puszta összehasonlítással és nem vonja le a kínálkozó következtetéseket. Joggal mutat rá arra, hogy a nagy középázsiai hódítások esetében „népvándorlásról" csak nagy ritkán beszélhetünk, többnyire csak a politikai hatalomnak egy más törzs részéről történő átvételéről van szó. Említést tesz a „békés invázióról" is, azaz a földművelő lakosságnak a pásztor-és vadásznépek kárára történő lassú előnyomulásáról. A mongol hódítások káros következményeit elsősorban a földművelés alatt álló területek rendszeres elpusztításában, az öntözőművek, kutak, ültetvények tudatos megsemmisítésében látja; ismeretes, hogyan váltak egykor virágzó területek sivataggá a mongol hódítás nyomán. A magunk részéről, G.-val ellentétben, ezekben a pusztításokban elsősorban a hódító dühének megnyilatkozását látjuk és nem valami nomád gazdasági rend tudatos követését. Az iráni hadjárat rettenetes pusztításai legalább is erre látszanak mutatni. A hódítások legnagyobb előnyének G. új közlekedési útvonalak megnyílását tartja, Ázsia megismertetését Európával. Az archeológusok között bizonyára feltűnést fog kelteni G. egy mondata, amely a steppe-kultúra történeti határairól szóló szakaszban található. Hadd álljon itt fordításban: „Egy a közeljövőben megjelenő munkában szándékozom bemutatni, hogy a legtávolabbi koroktól kezdődően az egymást követő kínai stílusok sorra megegyeznek a steppe-művészet egymást követő stílusaival." Függelékben E. Cavaignac, a „Histoire du Monde" sorozat szerkesztője szól néhány szót a mongol egység felbomlásából keletkezett négy kánságról. A könyv, sajnos, nehezen kezelhető. A jegyzetek nem a lap alján, hanem a könyv végén vannak, ami az utánakeresést igen kényelmetlenné teszi, annál is inkább, mert a szövegben semmi utalást eem találunk rájuk. A függelékek sem járulnak hozzá a könnyebb kezelhetőséghez; a betűrendes névmutatót is hiányoljuk. Sok a sajtó-