Századok – 1943

Ismertetések - I. Tóth Zoltán: A román nemzettudat kialakulása a moldvai és havasaljai krónikairodalomban. Ism.: Elekes Lajos 251

TÖRTÉNETI IRODALOM 253 képzelnek el, amelyekben az ősrománság kialakult s idővel szerterajzott. Gamillseheg egy ilyen magot „Kerngebiet"-et próbál körvonalazni, megfelelő történelmi ellenőrzés nélkü! alkalmazott nyelvészeti érvek alapján, nagyjából a Hunyad—Bihar— Alsófehér vármegyék összeszögel lésére eső területen, tehát, mint G. igen helyesen rámutat, olyan vidéken, amely nagyrészt ma is lakatlan, s mindig az lévén, tömeges szétrajzás központjának alig képzelhető. Figyelemreméltó e mellett, hogy az egész környéken egyetlen régi román helynév sem található, annál több a magyarból átvett: annak a magyar substratumnak emléke ez, amelynek nyomait a nyelvészek pontosan ki tudják mutatni az ottani román nép szólásaiban. G. pontról-pontra követi Gamillseheg érvelését s feltárja annak tarthatatlanságát. Felhívja a figyelmet arra, hogy utóbb már Gamillseheg sem ragaszkodik olyan lelkesen eszméjéhez, mint régebben, noha merev tartózkodást mutat román bírálóival szemben is, akik — élükön Popa-Lisseanu, a féltudományos kiadványairól nevezetes főiskolai tanár — az egész trákgéta területet felölelő őshaza nevében törtek pálcát elmélete felett. Gv. tanulmánya szintén kritikai természetű, tárgya azonban jóval nagyobb: mindazokat a cikkeket felöleli, amelyek a paristrioni állítólagos államalakulatokkal kapcsolatban láttak napvilágot, s így voltaképen kettős feladatot teljesít: a mellett, hogy tisztázza magát a kérdést, nagyon értékes tudománytörténeti áttekintést ad a körülötte keletkezett viták fejlődéséről. Eljárása módszertani szempontból mintaszerű. Meghatározván tárgyát, felderíti az odavágó forrásadatokat, majd áttekinti az irodalomban felmerült véleményeket. Megállapítja, hogy az ellentétek végső fokon Anna Komnene Alexiasának egy szakaszára nyúlnak vissza, amely leírja, hogy egy szkíta törzs, a szarmatáktól szoríttatván, átkelt a Dunán s letelepült a bizánci birodalom területén; majd egyetértvén azokkal, akik a Dunán túl, Paristrion (Dobrudzsa) területén laktak, fellázadt a bizánci közigazgatás ellen s komoly gondokat okozott; a zavargást csak hosszas háborúság árán sikerült elfojtani. Két román tudós, N. Iorga és N. Bánescu ebben az elbeszélésben román államcsírák emlékét sejtette; szerintük ugyanis azon a népen, amely a szkíták előtt Dobrudzsában lakott, kétségkívül románokat kell érteni, annyival inkább, mert a forrás három vezetőjük nevét is megadja, s ezek: Tatu, máskép Chalis (ezt az egy személyre alkalmazott két nevet az irodalom egy része a hibás bonni kiadás alapján két személyre vonatkoztatja), Saca és Sestlav román jellegűek. Mások élesen támadták ezeket a nézeteket, a vita anyaga egyre jobban felduzzadt, s közben a forrás, az eredeti mag lassanként eltűnt a vélemények és ellenvélemények kavargó felhőjében. Gy. kitűnő érzékkel ide nyul vissza, hogy gyökerében tárja fel a problémát, megszabadítván az idők folyamán rárakódott, idegen elemektől. Magát a forrást teszi vizsgálat tárgyává. Rendkívüli türelmet és alaposságot igénylő munkával megállapítja," milyen értelemben használta Anna Komnene a „szkíta" és „szarmata" kifejezéseket. Kiderül, hogy a fejedelmi