Századok – 1943

Tanulmányok - SZILÁGIY LORÁND: Összehasonlító írástörténet 228

ÖSSZEHASONLÍTÓ ÍRÁSTÖRTÉNET 243 közölt példák között az utolsókat 1177-ben találjuk, 3. írásm.), s ugyanekkor kezd feltűnni, éspedig szintén Franciaországban, az az új irány, amelyből a XII. század végén megszületik a gótikus írás. (Ennek első emlékeit — mint láttuk — Franciaországban VII. Lajos, nálunk III. István és III. Béla korában találjuk.) Ezt az új írást H. a XIII. század legelejéről szólva — szinte művészettörténeti ábrázolással — így jellemzi: „Ez az írás most már tudatosan gótikus, a szögleteknek, a tört vonalaknak, a vastagabb és vékonyabb vonalvezetés közti ellentétnek a stilizálásával, ami azonban a fegyelmezett ékesség szempontjából nem hátrányos . . ." (13. 1.). Majd a XIII. század közepére vonatkozólag: „Előkelő, nyugodt viszonyok a kicsiny és a hosszú betűk, hajlások és nyújtások között, amelyek az írásnak a futását kellemessé teszik, a betűrészeknek az összekötése mintegy ideges-finom törések és sarkok által, — a nélkül, hogy ez a gótika az írás előkelő, nyugodt kerekségének az általános benyomását csorbítaná." (19— 20. 1.) S végül a teljes kifejlés korából: „A megnyomott tollból való kövér vonások és a vékony összekötő vonások közötti ellentétek esetlenül kiemeltetnek és a vonalvégződéseknek a hegyes végei is. így keletkezik az az írás, amelyet mi ma a tulajdonképpeni gótikus írásnak nevezünk, a merevebb, tövises formák a régi finom, kerekebb törések helyett . . ." (14. 1.) S ha ezt „tárgyalási" alapnak elfogadjuk, még egy lépéssel tovább mehetünk. A gót írás kezdetei, mint láttuk, hazánkban csaknem pontosan követik a franciaországi fejlődést (Giffard gróf oklevele 1140— 64 között — III. István oklevele 1165, VII. Lajos oklevele 1167 — III. Béla oklevele 1181) s ezt a párhuzamot a fejlődés későbbi stádiumaiban is pontosan megfigyelhetjük, egészen a korszak végéig. Művészettörténetünk adatai szerint azonban művészeti emlékeinknél a nyugattal való contactus korántsem volt ilyen erős, sőt építészeti emlékeinknél félszázados, sőt annál nagyobb eltolódások is megállapíthatók (jáki templom, ócsai templom, margitszigeti templomrom, szepesváraljai, zsámbéki templomok stb.). A zsámbéki templommal kapcsolatban még megemlíthetjük azt az érdekes adatot, hogy ezt a XIII. század elején egy Smaragd conies alapította, kétségtelenül rokona IV. Béia hasonló nevű, „modern" alkancellárjának. Gondolnunk kell természetesen arra az ismert tényre is, hogy az írás általában előbb elkezdte útját a gótika felé, amikor az építészetben még a kerek formák uralkodtak. (V. ö. Hajnal: írástörténet, 110. I.) Azonban ennek dacára sem marad hátra más eredmény, mint annak a feltételezése, hogy hazánk XII—XIII. századi írástudói „modernebbek" voltak és koruk áramlataival biztosabb kapcsolatot tudtak fenntartani, mint fennmaradt művészeti emlékeink alkotói, de talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a „magisterek kora" az európai nemzetek tudósgárdáit nagyobb erővel tudta egybekapcsolni, mint művészcsoportjait. S itt magyarázatul ismét csak az egyetemekre gondolhatunk — ami H. tételének helyességét új irányból erősíti meg —, s talán csak másodsorban azokra a materiális és szociológiai különbségekre, amelyek 16*