Századok – 1943

Tanulmányok - SZILÁGIY LORÁND: Összehasonlító írástörténet 228

ÖSSZEHASONLÍTÓ ÍRÁSTÖRTÉNET 239 sincs benne megnevezve = Krit. jegyz. 1195., a másik 1261—69. közötti = Dl. 25.755 = Krit. jegyz.? A kettő aláírása tévedésből fel van cserélve. — 21. íráspróba.) Egy másik csoportban egy francia személy (1251) s a magyar nádor (1268) okleveleit találjuk (22. íráspróba), míg egy harmadik írásmutatvány IX. Lajos francia király (1260, 1270) és V. István (dátum nélkül, Dl. 729.) és IV. László (1276, Dl. 628., 1279, 1280: Orsz. Lt. Múz. ta.) okleveleit mutatja be. Utóbbi csoportból különösen figyelmet keltők IX. Lajos és IV. László okleveleinek ékesen díszített L initiale-i: IX. Lajosnak egy initialeja 1260-ból, s egy egészen más díszítésű initialeja 1270-ből — pontosan, szinte hajszálnyi megegyezéssel megtalálható IV. Lászlónak egy 1280-ból, ill. egy másik, 1279-ből való oklevelében (23. írásm.); az azonosság annyira szembeszökő, hogy egyenesen arra kell gondolnunk, hogy talán mindkét kancellária initialeírói ugyanazon író-iskolában nyerték kiképzésüket. Végül már ebben a korszakában a gótnak kialakul egy harmadik, egészen gyors fajtája is az írásnak: az ú. n. registrum-írás. Ez, miként hasonló jelenséget már előbb is láttunk, a könyvírással állt kapcsolatban és főképen az egyetemeken fejlesztették ki, ahol a tankönyvek, egyetemi füzetek, registrumok stb. írásánál szükség volt egy egészen gyors, könnyen használható írásfajtára. Ez az írás rendkívül pontos, energikus vonalakkal, nagy sietséggel sorozza egymás mellé a mintegy pálcikákká egyszerűsített tagjait a betűknek, de ugyanakkor ez is megmaradt fegyelmezett, mások által is könnyen olvasható és csinos kinézésű írásnak (24. írásm.), amely tulajdonságok e korszak írásait általában jellemzik. Ez az írás elsősorban — eredeti céljánál fogva is — Franciaországban volt elterjedve, keletebbre, így Magyarországon és Lengyelországban is kevésbbé jellegzetes. Ez a registrumírás korban párhuzamosan fut az előbbi két típussal, amiből megállapítható, hogy itt nem egymásutáni, hanem egymásmelletti fejlődésekről van szó. E registrumírás nyugati példái közt szerepel egy pápai registrumkönyv (1260), két francia város registruma (Eu: 1276; Besançon: év nélkül, XIII. sz.), továbbá egy francia közjegyzői oklevél (1259), s Lüle város castellanusának (1271) s a párisi püspök officialisának (1275) oklevelei, tehát csupa, azt mondhatnánk: kisebb hivatalnoké. Keleten viszont ezt az írást egészen előkelő kancelláriákban megtaláljuk: így a veszprémi püspök (1256), IV. Béla magyar király (1257 = Dl. 454, egy ítéletlevél, Smarágdus mester alkancellár idejéből, Krit. jegyz. 1155. sz.), a bácsi káptalan (1272) stb., valamint a lengyel hercegek (1254, 1284) okleveleiben. (Mind 24. írásm.) Igaz, hogy — amint arra H. rámutat — a lengyel és a magyar okleveleknél ez a registrum-írás oly teljes mértékben, mint Nyugaton, nem jutott érvényre, inkább annak csak a gyorsabb kurzív írásokra gyakorolt hatásáról beszélhetünk. Mikor a fenti írás még virágzott s vele együtt az egész középkori írás szépség és fegyelmezettség tekintetében a tetőponton állott: már kezdett kialakulni egy újabb fajtája a gótnak, az, amit ma tula jdonképpen gót írás alatt értünk. Ez volna a gót írás törté-