Századok – 1943

Ismertetések - Levéltári útmutató. Tájékoztatás a magyar református egyház levéltárairól kibocsátott szabályrendeletekhez. Ism.: Ember Győző 125

126 SZEMLE ságtörténelmi Szemle, a Történelmi Tár és a Történeti Szemle éppen akkor szűntek meg, amikor megjelenésükre a történetírás új ágainak fokozott mértékben lett volna szükségük. Pillanatnyilag egyetlen magyar folyóirat sines, amely történeti források közlését elsőrendű feladatának tekintené, s alig egy-kettő akad, amely mellékesen ilyen közleményeknek is helyt ad. Az önálló forráskiadványok még abszolút mértékkel mérve sem érik el a mult század második felének hasonló jellegű munkálatait, ha pedig a történelmi érdeklődés kiterjedését is számbavevő relatív mérce alá állítjuk őket, messze elmaradnak azok mögött. E visszás jelenségnek egyik következménye, hogy a történetírás bármely területen dolgozzék is valaki, ha komoly, munkát akar végezni, kénytelen a levéltárakhoz fordulni s leküzdeni azt a sokféle nehézséget, amely a levéltári kutatásnak részint elkerülhetetlen, részint pedig ma még ki nem küszöbölt velejárója. Érthető tehát, hogy a történettudomány megkülönböztetett figyelemmel tart nyilván minden olyan lépést, amely a levéltárügy fejlesztésére, a levéltárakban őrzött történeti forrásanyag védelmére és a levéltári kutatómunka megkönnyítésére irányul. Ilyen lépés, mégpedig nagyfontosságú, a magyarországi református egyház levéltárairól szóló és 1938 júl. 1-én életbelépett szabályrendelet, amelyet 1940 júl. 1-i hatállyal levéltári másolási és kutatási szabályzat egészített ki. Mindkettőt a magyarországi református egyház egyetemes konventje bocsátotta ki, kidolgozásuk pedig a konvent levéltári bizottságának, elsősorban Révész Imre elnöknek, valamint Miklós Ödön és Szabó István előadóknak az érdeme. Ez a bizottság úttörő munkát végzett, amelynek jelentősége nem korlátozódik a magyarországi református egyház levéltáraira, hanem minden bizonnyal országos viszonylatban is éreztetni fogja hatását. Magyarországon ugyanis a levéltárügy országos és törvényes rendezésére csak ezután fog sor kerülni, s a magyar levéltári törvény szerkesztői sok tekintetben értékesíthetik majd e szabályrendeletek megállapításait. A szabályzatok pontosan meghatározzák a református egyházi levéltárak fogalmát, fajait, tisztázzák jogi helyzetüket, gondoskodnak a szakszerűség követelményeinek minden tekintetben megfelelő elhelyezésükről, fenntartásukról, kezelésükről, rendezésükről, selejtezésükről, biztosítják bennük a kutatás lehetőségét. Különösen fontosnak tartom a levéltári szabályrendelet 12. §-át, amely kimondja, hogy ha a levéltár tulajdonosa a megszabott követelményeknek nem tud, vagy nem akar eleget tenni, akkor a levéltárat az illetékes egyházkerületi levéltárban, mint gyüjtőlevéltárban, kell elhelyezni. Ez a pont ugyanis biztosítja a szabályrendelet legfőbb célját, a levéltári anyag megmentését a pusztulástól, abban az esetben is, ha a nagy körültekintéssel összeállított és elméletileg igen szépen hangzó kívánságok a gyakorlatban minden tekintetben nem lesznek is megvalósíthatók. Hasonlóképen nagy a fontosságuk a 17— 20. §-oknak, amelyek a levéltárakat minden hozzáértő kutató számára megnyitják és a tudományos célú kutatás lehetőségét díjtalanul biztosítják. A kellő képzettséggel nem rendelkező kutatni óhajtók kizárását, valamint a nem tudományos célú kutatás díjhoz kötését csak helyeselni lehet. Külföldön ilyen korlátozásokat, amelyek a levéltári munka zavartalanságát hivatottak szolgálni, már régóta alkalmaznak. A magánérdekű kutatás díjának (óránkint egy aranypengő) megállapítását azonban nem tartom szerencsésnek. A díjazást, szerény véleményem szerint, nem attól kell függővé tenni, hogy a kutató mennyit dolgozik, hanem attól, hogy a levéltári személyzetnek mennyi munkát okoz.