Századok – 1943

Tanulmányok - BOTÁR IMRE: Szolnok agrártörténete a XIX. században 78

100 BOTÁH IMKK Mindezek folytán a város a 60-as években, miután egyelőre a pótadó kérdésben is alulmaradt a nagybirtokosokkal szemben, nem látott más utat terhei csökkentésére, mint a város rendezett tanácsának megszüntetését. Heves vármegye főispánja, Földváry József (1861-től Külsőszolnok ismét egyesült Hevessel) 1866 május 22-én tett felterjesztésében közli, hogy az alispánnak helyi személyes tapasztalatai alapján készült jelentése szerint a közlakosság túlnyomó többsége kívánja a tanács megszüntetését. Hozzáteszi, hogy tapasztalata szerint a nép csak úgynevezett parasztbírót óhajt.1

Nemsokára azonban már nem a parasztok és urak ellentétét látja e kérdésben a főispán, hanem a súlyos anyagi helyzetben ismeri fel a kívánság okát. Megállapítja, hogy a város folyó, 1866. évi egész költségvetési kiadása 19.731 frt 38 kr, ellenben rendes bevétele csak 5820 frt 25 kr, tehát pótadó címén 13.911 frt 13 kr vetendő ki.2

Ezt a nagy pótadót végromlásuk nélkül nem képesek fizetni, ennek következménye az is, hogy már 18.725 frt 67 kr hátralékuk van; összesen tehát 32.636 frt 80 kr adóteher nehezedik rájuk. Oly összeg, amelyet az utóbbi években teljesen kimerült és eladósodott város nem képes kifizetni, annál kevésbbé, mivel az 1863-i ínséges kölcsön s a vetőmag ára is terheli. A pótadó a ház-, kereset- és jövedelemadóra 88% volt, a földadóra 21%. Ezért javasolja most már maga a főispán is a törvénykezési tanács megszüntetését, a közigazgatási tanács megmaradhat. A főispán javaslatát a helytartótanács 1866 december 6-án tartott teljes ülésében egyhangúlag elfogadta. A határozat szerint a törvényszéki tanács megszüntetése kívánatos, mivel a legfelsőbb fokig emelkedett községi pótadó már az állam adóalapját is veszélyezteti.Utasítják a várost, hogy a törvénykezési tanács ügyeit adja át a Szolnokon székelő megyei törvényszéknek, illetve a járási szolgabírónak. Ha tudjuk, hogy a lakosság 1848-ban két dolgot szorgalmazott: az országgyűlési képviseletet s a rendezett tanácsot, akkor érthetjük meg, milyen keserű csalódások érték e népet a felszabadulását követő két évtized alatt. Most önként kényszerült lemondani arról, amiért 1848-ban többször küldöttségileg járt a nemzeti kormánynál.3 Hogy a szolnokiak csak végső szükségükben mondtak le városi rangjukról s nem a parasztbíró kedvéért, mutatja az a 1 Uo. 42.169/1866. 2 Uo. 89.181/1866. 3 Uo. Belügymin. Országlászati-oszt. 1848, 8. kútfő, 59. tétel.