Századok – 1942

Történeti irodalom - Lortz; Joseph: Die Reformation in Deutschland; III. k. Ism.: Révész Imre. 350

TÖRTÉNETI IRODALOM 353-„Lutherben van egy olyan érték, ami mindig a ritkaságok közé tartozott hanyatt-homlok előrerontó forradalmároknál: ezek győzni tudtak, de felépíteni nem, mert nem volt érzékük az iránt, hogy időt kell hagyni a növekedésre. Lutherben pedig, a történetietlenül gondolkozó forradalmárban, kiemelkedő mértékben megvolt ez az érzék" (I. 290. 1.). „A túlnyomólag politikus módon és a saját dinasztiájuk érdekei szerint gondolkozó pápák olyan kárt tettek a vallás ügyének, hogy az nemcsak az egyház vezetőinek úgynevezett elvilágiasodását idézte elő, hanem ezen messze túl, az egyházi felelősségérzet súlypontját annyira eltolta, hogy e miatt már — természetes emberi észjárással szólva — az egyház lényege fejtetőre állításának bekövetkezése fenyegetett. Ennélfogva, ha szabad így szólam, itt csakugyan megállapítható a reformáció Jogosultsága'. Nem a hitszakadás és eretnekség jogosultsága. Ezt egyházi álláspontról semmivel sem lehet igazolni. A jogosultságot így értem: az ember természetéből következőleg, különösen pedig a miatt, hogy az emberi természet erői a hitéleten belúl is a maguk módján érvényesülnek, minden történeti tapasztalat szerint, vétkes hitszakadással is meg a nélkül is, már tényleg várni kellett egy alapjában felforgató támadást az egyház ellen, mint ahogy akkor sokan várták már ezt a legegyháziasabb keresztyének közül is" (II. 37. 1.). „A reformáció felix culpává lett az egyház számára. Nem mellékes dolog, hogy ezt a hatását már akkor tudatosan felfogták és formulázták: ,az evangélikusok indítják kegyes életre a katolikusokat'. Pirkheimer Willibaldnak ez a kijelentése megfelel az egyháztól szenttéavatott Hofbauer Kelemen Mária felfogásának a XIX. század elején: ,A szakadás azért történt meg, mert a németek akkor is érezték, meg ma is érzik a kegyes élet szükségét" („weil die Deutschen das Bedürfnis hatten und haben, fromm zu sein" II. 101—102.1.). Az első reformációelleni katolikus polémistákról szólva a következőket állapítja meg: „Itt tudni kell veszíteni, hogy nyerhessünk. Itt bensőleg csak akkor győzhetünk, hogyha az ellenfél jogát és igazát meglátjuk és elismerjük. Az ezt vállalni tudó vakmerőség a lényege a szellemi harcnak és középponti jelentőségű keresztyéni követelmény. A reformáció irodalmi ellenfelei pedig általában véve éppen ennek a követelménynek csak kevéssé tudtak megfelelni. Ezért legjobb akaratú munkásságukkal is elhomályosították a reformációs helyzetnek éppen a legbelsejét, tehát megnehezítették, sőt a maguk útján lehetetlenné tették annak gyógyulását. Ennek megfelelően egészen végzetes arányban hiányzik náluk a saját oldalukon fennálló vétkesség bevallása" (II. 171. 1.). Végül egy, jóformán zárókőnek tekinthető fejtegetés néhány mondata a könyv vége felé: „Érdem és vétek egybefonódik ebben a hatalmas drámában, amelyben fájdalmas vajúdások közt egy új világ született meg. Az emberi ítélőképességnek nincs elég ereje arra, hogy a fonalakat egészen széjjel tudja fejteni és a számlák terhét pontosan e S/ázndok 1942, VII—VIII. 23