Századok – 1942

Értekezések - GUOTH KÁLMÁN: Egy forrás két történetszemlélet tükrében. 43

4« «UOTB KÁLMÁN következtetést, hanem feltevést sem lehet megkockáztatni.. Mindkét kifejezés ugyanis állandó, az egész nyugati kultúr­területen általánosan használt oklevélformula.1 S ma már tud­juk azt is, hogy e két formula: „In nomine sanctae Trinitatis et individuae Unitatis" és az „In nomine sanctae et individue Unitatis" egyidőhen nemigen fordul elő: ez utóbbit váltja fel az előbbi a XII. századtól kezdve, bizonyos szempontból tehát éppen kor jelölő különbség van közöttük.2 Még sikamlósabb terület módszertani szempontból a „tárgyi és a gondolati egyezés". A puszta egyezés, vagy éppen csak hasonlóság önmagában véve még nem jelent semmit. Értéke, használhatósága attcl függ: vájjon az illető gondolat állandó, szinte köznapi használatú, vagy csak ritkábban elő­forduló szellemi tartozéka-e annak a bizonyos kornak?! Az Egyház védelme, a Szentháromságtan megtartása pl. a közép­korban újból és újból felbukkanó, száz és száz munkában fel­tűnő gondolat: itt tehát a „tárgyi és gondolati egyezés" nem mond semmit. Ilyen esetben még ezen felül valami egyéni fo­galmazásbeli sajátosságnak kell előfordulnia azokban a szöve­gekben, melyeket egymással kapcsolatba hozunk. Békefi azonban e tekintetben is csak a „tényt", a gondolati hasonló­ság „tényét" kereste, s ennek alapján következtetett az illető szövegek összefüggésére. íme egy példa: Intelmek : „Si aliquando infra inve­niatur potentiam, quod absit. qui liane collationc m Sanctae Trinitatis dividere vei mi­nuere sive augere conabun­tur" . . .(§ 5.) Symbolum sancti Athanasii: Neque confundentes per­sonas, neque substantiam sé­parantes. Alia est enim perso­na Patris, alia Filii, alia Spiritus Sancti. Secl Patris et Filii et Spiritus Sancti una est divinitas, aequalis gloria, coaeterna maiestas . . . Quia sicut singillatim unamquam­que personam Deum ac Do­minum confiteri christiana veritate compellimur, ita très Deos aut Dominos dicere catholica religione prohibe-1 Ezt neki is tudnia kellett volna, hiszen ekkor már megjelent Bresslau és Giry összefoglaló oklevéltani munkája (Handbuch der Urkundenlehre, 1889, ill. Manuel de diplomatique, 1894). 2 Erben—Schmitz—Redlich: Urkundenlehre (Below—Meinecke­féle Handbuch 1907), 306. s köv. 1., s főként Szentpétery: Magyar oklevéltan, 38. 1.

Next

/
Oldalképek
Tartalom