Századok – 1942

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. - 407

» 408 MÂLYUSZ К LK MК К A váci igazságtalansága nyilvánvaló. A hadi élettől idegenkedő к megnemesítésére az Árpádok soha sem gondollak; ilyen terv eszükbe sem juthatott, hiszen annak megvalósulása országuk tönkretételét, a társadalom felforgatását jelentette volna. A jogot és igazságot ők annyira tiszteletben tartották, hogy a nagybirtok szándékos gyengítésétől még akkor is tartózkodtak, amikor az ország érdekeire hivatkozhattak • volna. IV. Béla tehát 1255-ben nem vette védelmébe az esztergomi érsek jobbágyait, hanem megbízottakat küldve ki, megállapíttatta, hogy kik tartoznak az egyházi népek közé, melyek a saját és melyek az egyháztól kapott földjeik, s azután szolgálataik végzésére kötelezte őket. Ugyanígy járt el V. István is. Parancsa szerint Fülöp érsek nemesei és kondicionáriusai tartoznak eleget tenni régi kötelességeiknek, urukon kívül senki másnak az országban nem szolgálhatnak, az esztergomi egyház nádora pedig felhatalmazást nyer az engedetlenek elfogatására és megbüntetésére. Tévednénk, ha a királyoknak ezt a magatartását csak a nagybirtokosok túlsúlyával magyaráznánk, mintha egyedül az ő fenyegető fellépésük kényszerítette volna IV. Bélát és fiát jogaik respektálására. A nagybirtokrendszer lényegében a királyi hatalom tartós korlátozását jelentette ugyan, azonban kialakulása történeti szükségszerűség volt. Olyannyira, hogy maguk az uralkodók voltak a kezdeményezők és később is gyámolító kézzel irányították a fejlődést, egyre több kiváltságot, hatalmat és hatáskört juttatva a főuraknak. Minden természetes rivalitás ellenére segítőtársat is láttak a nagybirtokban s ezért rajta voltak, hogy az orézág érdekeit szolgáló együttműködésre bírják. A kormányzás oly főurakkal, akik hűségesek voltak irántuk, szerfelett megkönnyítette számukra a munkát, hiszen egy-egy nagybirtokos engedelmessége széles területek zavartalan nyugalmát biztosította. Mivel király és főurak érdekei sok vonatkozásban azonosak, érthető, hogy IV. Béla és utódai beérték azzal, ha az előkelőket lekötelezett hívekké tehetik és nem törekedtek a nagybirtok hatalmának intézményes korlátozására. Ezért tartózkodtak attól, hogy az egyházi és világi nagybirtok harcos elemét kivonják a főpapok és főurak, a prelátusok és bárók hatalmából. A nagybirtok rendkívül súlyos, talán soha ki nem heverhető csapást szenvedett volna, ha elveszti legértékesebb népelemét és vele együtt a föld java részét, a harcosoknak átengedett fekvőségeket. Kétségtelenül ellene szegült volna az ilyesféle törekvéseknek — fellépésére azonban, ismételjük, nem volt szükség, mert a király óvakodott az egyházi nemesek és a nagybirtok harcosainak kiemelésétől. Ezek tehát meg-