Századok – 1942
Szemle - Botár Imre: Szolnok települési; népesedési és gazdasági viszonyai a XVIII. században. Ism.: Kring Miklós. 365
SZEMLE 383 Botár Imre: Szolnok települési, népesedési és gazdasági viszonyai a XVIII. században. (A Szo'noki Könyvtár- és Múzeumegyesület, valamint Szolnok Megyei Város Közkönyvtárának és Múzeumi Gyűjtőhelyének Kiadványai, 4.) Szolnok 1941. 8° 72 1. 5 t. — Az utóbbi években megjelent módszeres helytörténeti tanulmányok igazolják Mályusz Elemért, aki közel két évtizeddel ezelőtt hangsúlyozta, hogy az efféle munkák csak akkor jelentenek valamit a nanueti történelem számára, ha érdeklődésükkel elsősorban az újkor felé fordulnak. Szerencsésen választotta meg tárgyát B. is, amikor Szolnok XVIII. sz.-i történetét dolgozta fel. Munkájának címében a települési, népesedési és gazdasági jelző — nyilván — csak szerénységből szerepel, hiszen a közigazgatásról is szólván, csaknem teljes várostörténetet adott. A tiszaparti város régi népessége a török háborúk alatt teljesen kipusztult. Amikor Evlia Cselebi arra járt, csak bosnyák katonákat talált a, várbeli házakban és a vár nyugati részén elterülő külvárosban. B.-nak sikerült megállapítania, hogy a felszabadító hadjárat után a kinsstár által о latelepített magyar katonák vetették meg az új Szolnok alapjait. Forrásokkal igazolja, hogy Szolnok mostani lakói egyenes leszármazói a 230 évvel ezelőtt odatelepített, kiszo'gá't magyar harcosoknak. A hagyományok immár harmadik évszázada megszakítatlanul élnek Szolnokon. B. könyvében az újra induló szolnoki élet gazdasági szerveződésének rajza sikerült legjobban. Aszerzőa települési formát vizsgálva arra az eredményre jutott, hogy Szolnok az alföldi kertes városok Györffy István által meghatározott típusához tartozott. Az összeírások túlnyomóan mezőgazdasági jellegűnek mutatják a várost; minden családnak megvolt a maga földszintes háza, több lakás csak kevés házra esett. A városiasságot ebből a szemszögből ítélve meg, Szolnok a legtöbb alföldi várost felülmúlta. Földesura, a kincstár, elég kedvező szerződésekben szabályozta a szolnoki polgárok kötelezettségeit. Semmiféle robotot nem kellett teljesíteniök; házuk és földjük után mindössze censust fizettek készpénzben, természetben pedig földjeik után a váci püspöknek tizedet. Legnagyobb terhük és állandó panaszaik tárgya a vármegyei és városi közmunka volt. Ez alól csupán az iparosok tudták magukat megváltani. Földjeik trágyázás nélkül is termettek gabonát, helyben voltak malmaik, volt jól látogatott vásáruk; legelőjük ós rétjük azonban nem volt annyi, amennyi szükségleteiket kielégítette volna. A polgárok helyzetét a század második felében lényegesen megjavította, hogy a korábban mások kezén lévő kocsmákat a város kapta meg; ezek és egyéb regálék egymaguk fedezték a főbb kiadásokat, a gazdák censusát a város alkalmazottai fizetésére és más kiadásai fedezésére fordíthatta. A város határában a megtelepedés idején bőven állott rendelkezésre föld, szabadon foglalhatott min lenki. A hetvenes évekre azonban már egészen megülték a határt. A földek e!osztás4t és osztályozását a község vette kezébe. B. Wellmann nyomán—-nem véve figyelembe Szabó István megjegyzéseit — innen datálja a földközösség kezdeteit Szolnokon. A telkeket a lakosság csekély száma miatt eleinte nem holdanként, hanem a gazdák tulajdonában lévő ökrök száma szerint osztályozták. A hat ökrös egész-, a négy ökrös fél-, a két ökrös pedig negyed be Ikes gazdának számított. Így gyakran megtörtént, hogy az egé3zte'ke.snek kevesebb volt a földje, mint a féltelkesnek. Az úrbérrendezés új kategóriát teremtett a nyolcadtelkesek osztályával. B. sze int azonban ezek, mindössze egy magyar holdat kapván, voltaképen huszadtelkesek sem voltak.
