Századok – 1942

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. - 272

284 mÂlyusz Elemér tisztán érvényesült az elv. hogy a szabad származásúak egyenlő jogúak, s áthidalhatatlan szakadék különíti el őket a rabszolgáktól. Szabadságuk alapja és támasza személyes hadakozási kötelezettségük volt; ez avatott minden szabad magyart egyformán harcossá. A keleti, törökös szervezetű hódító népek módjára valamennyien lovas nyilasok voltak. Az állandó megtelepülés kimélyítette a magyarság egyes részei közti árkokat, viszont közelebb hozta a szegény magyart és a szolgát. Az egykor birtokba vett föld ugyanis néhány generáció elmultával hovatovább szűknek bizonyult nem egy népes család számára, s így az ifjabb sarjaknak a nemzetségen kívül kellett megélhetést keresniök. Földet azonban nem foglalhatnak szabadon, mivel a királyság megalapítása óta érvényesítette azt az elvet, hogy minden gazdátlan területnek б az ura. Aki mégis a földből akar megélni, kénytelen a királytól vagy a gazdagabbaktól engedélyt kérni, hogy birtokaikra húzódhas&ék. Ezek jóindulatára, támogatására valamennyien biztosan számíthatnak, hiszen föld van bőven és kevés a dolgos kéz; ellenértékül azonban munkát kell nyújtani, a termények bizonyos hányadát. Amikor a magán nagybirtok még jelentéktelen, a királyi megyék és uradalmak fogadják be a megélhetést keresőket, amint azonban az uralkodók adományokkal halmozzák el előbb az egyházakat, majd egyes világiakat, tőlük is függő viszonyba kerül számtalan szabad magyar. Szent László és Kálmán korában liber-eknek, szabadoknak hívják Őket — Szent István idejében még vulgaiis, pauper—közrendű, szegény-nek —, ez a név azonban law an csak emléke lesz elveszített társadalmi állapotuknak. Mert szabadon mehetnek ugyan, szolgálatuk letelte után, máshová, de aligha veszik sokan igénybe ezt a szabadságot, ha egyszer új uruktól is csak a régihez hasonló feltételekkel kapnak földet. A XII. században az oklevelek már úgy emlegetik c'ket, mint akiket el szoktak adományozni a földdel együtt, amelyet műveltek,1 az aranybulla korában peelig végleg a birtok tartozékai, mint a „szabad dénárok" nevű adónak a sorsa bizonjítja. Ezt az adót - évi nyolc dénárt — Kálmán intézkedése értelmében királyaink csak azoktól a szabadoktól szedték te, akik nem a saját birtokukon éltek, hanem „mások föleljein dolgoztak".2 Azzal, hogy közvetlenül a királjnak fizették 1 Tagányi K.: Vázlatok a régibb Árpádkor társadalomtörténetéből. Társadalomtudomány 1922, 218. 1. 2 I. 80.: „Liberi . . . qui in terris laborant aliorum, pro libertate tantum denarios dent." I. 45.: „Denarii octo, qui de liberie singulis colligebantur, a modo non accipiantur."