Századok – 1942

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. - 272

282 MÁLYUSZ ELKMÉB válassza ketté a jobbágyok „nagy és haszontalan sokaságát" s alig tizedrészüket, mindössze 12-t hagyjon meg harcos jobbágynak, a többit pedig ossza be egyszerű adózónak, condicionariusnak, az úrbéresek közé. A tömeg ekkor rimánkodni kezdett. Az emberek kijelentették, hogy készek adózni, vállalják az úrbéresség terheit, feltételeit, kérték azonban, hogy ne fosszák meg őket nevüktől, a büszkeségüket jelentő ,. jobbágy "-tói. Panaszkodásuk megindította a nádort; a király engedélyével beleegyezett, hogy az új úrbéresek tartsák meg régi nevüket.1 Az uralkodó intézkedése minden bizonnyal arra irányult, hogy a lovas jobbágyok kilenctized részének a hadiszolgálatból való kikapcsolása árán a megmaradt töredék a réginél használhatóbb és értékesebb legyen. Olyan formán, hogy módot nyerjen a költséges nehéz fegyverzet megszerzésére és forgatására. Aligha volna helyes úgy értelm3zni az 1207-i intézkedést, hogy az a lovas jobbágyok túlnyomó részét lesüllyesztette, mindazokat, akik nem alkalmasak arra a katonai szolgálatra, amelyet az uralkodó korszerűnek tartott. Az ő állapotuk lényegében a régi maradt, panaszuk sem úgy hangzott, mintha terheik megnövekedtek volna. A valót akkor közelítjük meg, ha azt mondjuk, hogy az ő tömegükhöz hasonlítva egy töredék kiemelkedett, előkelőbb helyzetbe jutott. Szerfelett jellemző, hogy ezt a 12 harcost, akik tehát képesek voltak haladni az idők változásával és eleget tudtak tenni a kor követelményeinek, 1267-bsn iobagiones exercituales-nek nevezték, utódaikat azonban 1322-ben már nobiles iobagionesnek.2 lett, csak akkor érthető, ha feltesszük, hogy könnyű fegyverzettel szállottak hadba. A „loricatus" ugyan páncékut jelent, azonban a jelen esetben csak bőrpáncélra gondolhatunk. „Mert hiszen — mondja Taginyi — még az okleveleinkben előforduló páncéladatoknak is egy része csak ilyen bőr- vagy nemez-páncélingekre értendő, nem pedig drága vértezetekre." (Történeti Szemle 1916, 574. 1.) — Ugyancsak jellemző IV. Béla 1245,-i oklevele, amellyel Márton bánnak az ipolysági premontrei monostor javára még a tatárjárás előtt tett adományait megerősítette. E szerint ugyanis a bán két libertinusát adta az egyháznak „in tali libertate, ut ipsi virtutibus et facultatibus precedantibus, in curiales comités ecclesie prefici mororentur", hat más libertinusát pedig, akik közül ketten-ketten testvérek voltak, „in iobagiones equestres, qui vulgariter luoslegsn nuncupantur." (Oszvald A.: Premontrei urbáriumok a középkorban. A gödöllői premontrei gimnázium 1939/40. évi évkönyve, Gödöllő 1940, 153. 1.; Fejér, 1V./3. 277. 1.) 1 Erdélyi L. : Jobbágyság szerepe a középkori magyar társadalom -ban. A pannonhalmi főapátsági főiskola évkönyve az 1910/1 l.-i tanévre, 209. 1.; ua., Történeti Szemle 1915, 346. ,1.; Pannonhalmi rendtörténet, X. k. 454. s köv. 1., 528. 1. 2 Erdélyi L.: A tizenkét legkritikusabb kérdés, 40. 1.; Pannonhalmi rendtörténet, X. k. 454., 548. 1. — Amikor a bakonybéli apát