Századok – 1942
Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. - 272
A M AoYA1í KÖZNEMESSÉG KIALAKULÁSA 279 ispánság területéről húzódtak északra s főleg a Hernád völgyében telepedtek meg. Katonai szolgálatukat fejenként végezték, azaz minden felnőtt, harcképes férfi katonáskodott, s ez a szolgálat a gyors lovú, ügyes ijjászok éber őrködése volt. A tatárjárás megtizedelte soraikat, sokan elpusztultak közülük. IV. Béla azonban mégsem számuk megnövelésére törekedett s nem erőszakolta, hogy továbbra is fejenként, valamennyien vonuljanak hadba. Ellenkezőleg, megvizsgálva és rendezve állapotukat, 1243-ban azt hagyta meg, hogy közülük négyen-négyen küldjenek egy illően felfegyverzett vitézt a királyi seregbe. A családok két-két ekealja földön — körülbelül 240—240 holdon —gazdálkodtak, s ez a birtok, amelyet szolganépeikkel műveltek, bőven elég volt egy-egy nagyobb család, sőt később egész nemzetség megélhetésére. A katona, akit négy család nyolc ekealja föld hozamából volt köteles felszerelni, mint éppen a későbbi névből — tíz lándzsás — kitűnik, páncélos vitéz volt. IV. Béla reformjának célja nyilvánvalóan a haderő fejlesztése volt, azonban nem számbeli, hanem minőségi vonatkozásban. Az utóbbit oly fontosnak találta, hogy érdekében kész volt lemondani annak a kontingensnek a háromnegyedrészéről, amely a később lándzsásszéknek vagy kismegy ének nevezett szepesi tájról került ki. A csere a nehézfegyverzetü harcosok értékét bizonyára meggyőzően igazolja. Igen jellemző, hogy IV. Béla említett privilégiumá a később lándzsásoknak nevezett harcosokat nobilisoknak mondja. Nem országos nemeseknek ugyan, hanem először nobiles de Scepus-nak, majd általában nemeseknek, a számukra engedélyezett kiváltságok azonban ugyanazok az előjogok, amelyek a királyi serviensek szabadságának a sarkpontjai voltak. Tehát a lándzsások is a király zászlaja alatt harcolnak, mentesek lévén a szepesi ispán bírói joghatóságától, kisebb pereiket maguk, a súlyosakat a király jelenlétében intézik el végérvényesen1 s adót sem fizetnek: csak abban az esetben, ha a királyi serviensekre és bármely más nemesekre adót rónának ki.2 Az utóbbi utalás szintén 1 A privilégium mondatát: „eomes de Scepus nec ipsos, nec eorum iobbagiones possit iudicare, nisi in causis furtivi, monete et decimarum", úgy értjük, hogy az említett három esetben a lándzsások népei (jobbágyai) felett ítélhetett az ispán, nem pedig a lándzsások , személye felett. A tizedet és pénzváltást illető rendelkezés ugyanis megegyezik az aranybulla 5. pontjával, amely szerint az ispán nem ítélkezhet a királyi serviensek birtokain, kivéve a pénz- és tizedügyeket, a curialis comes pedig csak a várnépek felett bíráskodhat. 2 „ad servientes regis et alios quoslibet nobiles". (Knauz i. m. Т. k. 347. 1.)
