Századok – 1942

Szemle - Csizmadia Andor: A magyar városi jog. Ism.: Degré Alajos. 233

SZKMLE 249 22» részletesen. Természetes, hogy a magánföldesuraság alatt álló városok (pl. Győr) a felszabadításért váltságot kellett fizessenek a földesúrnak, amely a királyi városi rangra emelés folytán jelentékeny jövedelemtől esett el. Érdekes azonban, hogy a korona birtokában lévő városok is tekintélyes összoget fizettek a kincstárnak a privilégium kiadásáért, pl. Komárom 50.000 forintot, Zombor 150.000 forintot. Ennek gyakorlati oka az lehetett, hogy a királyi földesúr jövedelme csökkent azáltal, hogy a város autonom bírói joghatóságot nyert, és az adó összegyűjtését is maga intézte. Jogcíme pedig alkalmasint az volt, hogy a szabad királyi városi rangra emelést most már tudatosan nemesítésnek tekintették -— erre mutat a kedvezményezett város érdemeinek felsorolása is — és a XVIII. században általában elterjedt donatio mixta elvéhez alkalmazkodván az adományostól ellenértéket kívántak. Ismerteti Cs. a XVII—XVIII. századi városi közigazgatás szervezetét, az egyes városi elöljárók választását, feladatkörét, és közigazgatási rendelkezéseit. Kár,' hogy a közigazgatási szabályokat inkább a városfelszabadító privilégiumok és királyi tisztek (pl. Heister győri főkapitány) rendelkezései alapján tárgyalja, mint a tényleg előfordult ügyekben hozott határozatok alapján; így kétségben hagy a felől, hogy a rendeletekben kiadott közrendészeti, tűzrendészeti, közbiztonsági, közegészségügyi stb. szabályok mennyiben valósultak meg a gyakorlatban. Pedig például a győri bíróválasztásokról írt oldalak élénken bizonyítják, hogy Cs.-nak a tényleges joggyakorlat ismertetéséhez is van érzéke. Néha 1—2 adat alapján általánosít. Alig hihető például, hogy a legtöbb városban városi fürdő volt. hiszen — Cs. saját megállapítása szerint — ilyeneknek a XIX. század elejére már alig maradt nyoma (84. 1.). Rendkívül érdekesen fejtegeti a középkorban kialakult közigazgatási intézmények elsenyvedését, eredeti jellegükből való kiforgatását. így azt, hogv a városi tanácsot és a városbírót választó polgári testület, a 40— 100 tagból álló választó polgárság (electa communitas) a XVIII. században már sajátmagát egészítette ki, éspedig a 12 tagú szűkebb városi tanács jelölése alapján, tehát a városok kormányzása teljesen annak a kis csoportnak kezébe került, mely a szűkebb tanácsot alkotta (ö2.1.). Részben ennek az egészségtelen városi fejlődésnek tulajdonítja Cs. a vármegyék ellenszenvét is a városokkal szemben. Ez az adat — hozzátehetjük: az is előfordult, hogy a szűkebb tanács megalakítására a városbíró volt jogosult (Corp. Stat. III. 611. 1.) — régi rendi intézményeinknek a XVIII. században bekövetkezett elvénhedését és komoly reformra szorulását mutatja. Köztudomású ez már a nemesi adómentességről és az urbariális jogról, Bónis és Gábor Gyula kimutatták ezt bírósági szervezetünkről, és most ugyanez bizonyul be városi közigazgatásunkról is. És éppen úgy, amint a Kúria nem tudott egészséges reformjavaslatot készíteni a peres eljárásról és ügyvédi rendtartásról, a városoktól sem indult ki komoly törekvés szervezetük megjavítására. Sajnos azonban a városi jog reformját Mária Terézia kormánya sem vette a kezébe. Az 1792. évi országgyűlés regnicolaris deputatioinak munkája nem került országgyűlési tárgyalásra, és II. József halála után már a kormány sem kívánta a reformokat. A rendszeres, fokozatos reformmunka hol a kormány, hol a városok, hol a nemesség ellenállása miatt elakadt. Végre 1848-ban a törvényhozás szinte forradalmi jellegű intézkedéssel teljesen eltörölte a városok régi szervezetét követküldési és választási rendszei'ét. A hibákkal együtt az egészségesen fejlődött intézményeket is megsemmisítette.