Századok – 1942

Történeti irodalom - Fekete Nagy Antal; ld. Documenta. - Franz; Günther: Der dreissigjährige Krieg und das deutsche Volk. Ism.: Szabó István. 214

216 TÖRTÉNETI IRODAI,ОМ nak körülbelül 40—55%-át veszítette el, F. százalékszámait azért is soknak találjuk, mivel tömör tanulmányában nem látjuk eléggé tekintetbe véve az egyidejűleg végbement népsűrűségi és társadalmi eltolódásokat. Hogy milyen végletekkel kell e tekintetben számolni, arra nézve éppen F. tanulmányából idézhetünk példákat: Weimar városában 1640-ben 2863 városbelin kívül 4103 menekült idegen élt, a beeskow-sorkow-i uradalomban pedig a 814 telkes paraszt száma 429-re fogyott le, holott ugyanakkor a zsellér -napszámosoké 172-ről 828-ra emelkedett. A paraszttelek- és más adóösszeirásokban tükröződő képet az ilyen eltolódások meglehetősen bizonytalanná teszik, részletes kielemzésíik talán módosítaná F. számításait is. A veszteség azonban kétségkívül jelentékeny volt. Pótlását a németség legnagyobbrészt önmagából nyerte és pedig a természetes gyarapodás hatalmas fokozódása révén. A háborút követő évszázadban a német termékenység a születések számaiban rendkívül nagy volt. Míg Franciaország lakossága 1660-tól 1750-ig 24 miüióról 18 millióra esett s Európa más részeiben is megfigyelhetők hasonló hanyatlások jelei, addig a német nép nagy szaporodási többletre tett szert. A szerző hangsúlyozza e fejlődés sorsszerű jelentőségét: ha ugyanakkor a születések Németországban sem növekedtek, hanem visszaestek volna, Németországtöbbé nem emelkedhetett volna fel. A fokozódó termékenység idejében a háború következményeként nagy volt a belső vándorlás is, míg az egyes vidékek népsűrűsége között előállott háromnégyszeres különbségek — nálunk a XVIII. század elején húszszoros különbségek is voltak a népsűrűségben — valamennyire kiegyenlítődtek. E folyamatban F.-nak módja nyílt olyan jelenségek megfigyelésére, amelyeket a magyar történetkutató is jól ismer: a régi megmaradt lakosok szívós ragaszkodását otthonaikhoz, ezzel szemben az új települők nagy mozgási kedvét és gyakori helyváltoztatásait, e tekintetben az új települőknek nyújtott kedvezmények ösztönző hatását, a mocsárvidékek lakosságának nagyfokú kontinuitását. A belső vándorlás mellett kívülről irányuló vándorlás révén is gyarapodott a német országok lakossága. Svájcból parasztok és kézművesek költöztek Németországba, Zürich vidékét lakosságának 5%-a hagyta el. Ezek nagvobbrészben éppen úgy németek voltak, mint az Ausztriából és Csehországból jöttek is. Németeken kívül skandinávok, flamandok, vallonok s francia hugenották is gyarapították ekkor a németséget. Asszimilációjuk nem volt gyors, a svájciak Brandenburgban csak a XIX. században vesztették el elütő népiségük jegyeit. A bevándorlók gyakran protestánsok — lutheránusokon kívül kálvinisták, waldensek, mennoniták is — voltak s az eltérő vallási környezet — miként e sorok írójának is alkalma volt a maga kutatása területén megfigyelni — külön is megnehezítette a felszívódás folyamatát. Az anthropológiai kutatások nyomán a szerző megállapítja, hogy a bevándorlások után a rajnai vidéken némi dinárizálódás ment végbe. A nordicus elem délen általában meggyengült, viszont északon megerősödött. A németség a nagy