Századok – 1942
Történeti irodalom - Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400 p. Christum. Curante Emerico Lukinich et adiuvante Ladislao Gáldi ediderunt Antonius Fekete Nagy et Ladislaus Makkai. Ism.: Elekes Lajos. 206
TÖRTÉNETI IRODALOM 2(213 szára, hogy bizonyos oláh kenézek „terras, prata, et silvas keneziatus ipsorum titulo ex concessione eiusdem episcopi et capituli temporaliter tentas et possessas" ki akarják sajátítani, örökletessé tenni s kivonni a püspök földesúri hatósága alól, meginti az egyházi és világi birtokok összes kenézeit, hogy tiszteljék földesuraik jogait, mert azokat még a királyi várbirtokoknak apáról-fiúra megerősített kenézei is tisztelni tartoznak. Ez az oklevél igen nagyjelentőségű a magyarországi román társadalom története szempontjából, megvilágítja a fejlődésnek azt a szakaszát, amikor egyes kenézek megindulnak a nemesséválás útján, de törekvésük éppen a leglényegesebb ponton, birtokuk teljes jogú tulajdonná tételének kérdésében akad meg földesuraik ellenállásán. Kenézségiik fejében „tempóraliter" bírt földjeiket oly módon szeretnék örökletessé tenni, hogy kivonják a földesurak hatósága alól ; ez ellen azok természetesen tiltakoznak s a király nekik ad igazat. Említés történik a királyi várbirtokok kenézeiről, akik. noha tudvalevőleg valamennyi kenéz közt a legelőnyösebb helyzetben éltek, szintén tisztelni tartoztak uruk földesúri jogait . Mindez a birtokjogra vonatkozván, nem következik belőle, hogy a kenézi tisztséget nem lehetett örökölni. Sőt még a birtok öröklését sem zárja ki, feltéve a földesúri jogok tiszteletbentartását. Ami a királyi várbirtokok kenézeit illeti, azok a kenéztársadalom csúcsán álltak, s a szokás, hogy apáról-fiúra megerősíttessenek, nyilván nem annyira kenézi működésükkel, mint inkább kiemelt helyzetükkel függött össze. Elméleti fejtegetések helyett azonban legyen szabad megemlítenünk két, a fentihez egészen közeli időben kelt oklevelet, amelyeket M. néhány sorral az előtt idéz (XXIV. I.). Ezekből teljesen tisztán kitűnik, hogy a kenézséget igenis lehetett örökölni. Péter erdélyi alvajda és hátszegi várnagy 1360-ban generalis congregatiót tartott, amelyen Murc fia Мук megkísérelte elvitatni Reketya és Xyres helységeket birtokosaiktól, Musana és Koztha kenézek ivadékaitól. Minthogy azonban bebizonyosodott, hogy a két falut valóban Musana és Koztha telepítették, az alvajda úgy ítélt, hogy azok jure. Kenezyali utódaikat illetik. Három évvel később a,z alvajda Musath fia László ügyében adott ki ítéletlevelet, aki oklevéllel bizonyította, hogy Zalasdot királyi adományul bírja, de mert ezzel szemben Stroya és Zayk kenézek azt vitatták, hogy az „more aliorum Keneziorum nove extirpationis densitatis silvárum capite iure Keneziatus ipsis et fratribus ipsorum pertineret", szükségesnek vélte helyzetének megerősítése céljából azt kérni, hogy Stroyáék kenézi jogai is ruháztassanak őrá. További bonyodalomra azért nem került sor, mert Stroyáék állítása nem volt bebizonyítható. Az alvajda ennélfogva habozás nélkül döntött László javára, de oklevele így is világosan mutatja az örökletes kenézi jogok tiszteletét. Úgy hisszük, már a fentiekből is kiviláglott, hogy annak az állításnak, amely szerint a kenézi jog választásból eredt és nem volt örökölhető, nincs elegendő alapja. Legyen szabad még megemlítenünk, hogy az a kevés, amit a Magyarországon kívül élt románok középkori viszonyairól tudunk, szintén ez ellen szól. Célszerűnek vélnők tehát, lia M. revízió alá venné idevágó nézeteit, s közelebbről megvizsgálná a magyarországi kenézek problémáját. Akkor bizonyára azt sem írná, hogy „Aujourd'hui le rôle du kénèze n'a plus de mystère pour nous", ami nézetünk szerint ismét erős túlzás, hiszen nemcsak az öröklés kérdése, hanem sok más vonatkozás is (a kenéz kapcsolata a pásztorközösséggel, miképen változtatja meg ezt a földdel és földesúrral való összeköttetés stb.), további megvilágításra vár.
