Századok – 1942

Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről. - 1

А К] S MMZKTEK TÖETK NET J К Á S A 13 hanem teljes valóságukban elismerni. Együttesen ezeket a ^kifejezésmódokat a szokásszerűség nevén foglalhatjuk össze; okszerű kifejtés helyett a megszokottnak elismerése. Ezzel a módszerrel alakult ki a koraközépkor társadalma; a szokásszerűség lassankint még azt a kevés gyakorlati íráshasználatot is kiszorította, ami az antik időkből a felszínen maradt, úgy. hogy a X. század a Nyugaton az ,,írás ellen való reakció" kora. A bizánci fejlődés kétségtelenül az antiknak folytatása; nincsen olyan mély törés, új alapvetés, mint Nyugaton. A túlérett, mechanikussá vált antik szerkezet itt a végsőkig követte saját belső törvényeit. A császári trónra a „legalkalmasabbat" emelték, elvont magasságokba, kábító formákba, szertartásokkal körülvéve. A hivatalnokságot vizsgarendszer képezte ki, pontosan meghatározott címek, rangfokozatok irányították ambícióját. Egyébként az államkormányzat nagymértékben a palota kegyenceinek kezében volt. A főiskolák tanárai is a címek, rangok részesei, másrészt azonban a tanítás a régi irodalom formális, elméleti boncolgatásánál maradt. A tudomány is; a nyugatra látogató bizánci tudósok csodálkoznak, hogy itt a régi könyvekből új eredményeket hozó új irodalmat is tudnak teremteni. A teológusok csodálkoznak, hogy e tudományra előkészítésül nyugaton világi tudományokat tanítanak. Irodalmi-egyházi nyelvvé a nemzeti nyelv lett, s idővel mégis holt nyelvvé, laikusok számára érthetetlenné. Az i у »а г ban. kereskedelemben Bizánc területén a XII. századtól olaszok szorítják ki a merev módszerekkel dolgozó hazai szakembereket. Minden téren sivár formalizmus, holott időnként nagy, erőszakos átfordulások mutatták az emberi akarat s felismerés erejét, — hogy egy-két generáció múlva az újítás is elvont formasággá váljék. Felül a légürben működő mechanizmus, alul a szervetlen ösztönösség. A városokban csődületek hajtották végre a népakaratot, Konstantinápolyban a hippodrom közönsége császárokat tett le s emelt trónra. A vidéken nagy feudális családok vezették lázadásra népüket. A papság a nép között élt, s mégis külön elvont hivatásként, nagy kolostortelepeiből ragyogó formákkal, boldogító elvekkel fanatizálva a híveket. A világi papságnak szerepe jelentéktelen a szerzetesség mellett, nincs igazi plébániaszervezet. A kolostorokból kiszorult szerzetestömegek politikai izgatása, rablóbandákba való összeverődése, fent pedig a patriarchának s a főpapságnak az államkormányzattal való versengése következett a nemzetegyház oly racionális alapelvéből. Végül pedig a nemzetegységből a sokféle nemzetiség, még a görögség körében is erős nyelvi különb-