Századok – 1942

Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről. - 133

162 HAJNAL ISTVÁN" szélső nemzetnél közösek, úgy az egész nyugati klerikusság belső szerveződésének, szerepének íij fázisait jelzik. Ezt a statisztikát idővel ki lehetne terjeszteni a középkor késeibb századaira is. 2. Ugyancsak ilyen egyelőre nyers statisztika részletezhetné az oklevelek számát az oklevelet kiadó fórumok és az oklevelet nyerő felek szerint. Ez az írás társadalmias szerepének összehasonlító megítélésére szolgálhatna kezdő alapul. 3. Más kiadványok az íráshasználat külső formáiról adhatnának összehasonlító áttekintést. Kétségtelen a klerikusság írás- és oklevélformáinak nagymérvű egyezése az Okcidens egymástól legtávolabbi vidékein is. Az írásformák fegyelmezett vonásaiban aránylag csekély az egyéniségnek a szerepe. S mégis egyidőben s ugyanazon helyen különböző ily fegyelmezett írások jelentkeznek; nyilvánvaló, hogy nem az illető fórum kebelében nyerték az írók képzettségüket. Másrészt, ha ugyanazon helyen többféle írás szerepel is, egyes írások viszont annyira egyezők távoli, más nemzetbeli klerikusírásokkal, hogy szinte azonos kézírásoknak tűnnek fel. Az oklevél-írásformák folytonos fejlődést mutatnak, szemben a kódexírás nagyobb állandóságával. A mesteri fegyelmezettség mellett is évtizedről-évtizedre folyamatosabb az írás technikája, új formákat képezve ki. Húsz-harminc év különbsége az első pillanatra szembetűnik ez írásokon. Nyugaton egymásbaolvad ez a kép ; a szélső területeken azonban szinte magyarázatlanul váltja fel az új formák divatja a régieket. A magyar oklevélírás fejlődésének összehasonlítása a franciával kétségtelenül mutatja, hogy az lij formák lényegükben azonosan és csaknem egyidejűleg jelentkeznek e távoli vidékeken. Arra következtethetni ebből, hogy a magyar klerikusság elitje közvetlen a nyugati nagy iskolákban szerezte meg íráskép;ettségét; de egyúttal ezek a nagy iskolák vezették jóidéig a közbenső német vidékek klerikusképzését is, minthogy írásaik az egész területen ugyanazon s egyidejűen változó formákat mutatják. Kétségtelenül bizonyossá lenne a nagy nyugati iskolák eme közvetlen szerepe akkor, ha a XII. — XIII. század skandináv, lengyel, magyar írásdivatjait fakszimilékben egymásmellé állíthatnánk. Azok az írásmutatványok, amelyek alapján a svéd és a lengyel írásokat a magyarokéval összehasonlíthattuk, valószínűvé teszik, hogy a szélső nemzeteknél évtizedről-évtizedre találhatni oly írásokat, amelyek egymásközt szinte azonosaknak tűnhetnek fel. Kiválogatásuk és közlésük egy kisebb kiadványban ma már anyagilag sem lenne nehéz feladat. Nem aprólékos paleográfiai sajátosságokról