Századok – 1941

Történeti irodalom - Eysser; R. 79

ti 2 TÖRTÉNETI IRODALOM rendezni már nem tudta jól és áttekinthetően. Az történt vele — ez különben elég gyakori eset a lorga-féle romantikától ugyan már eltávolodott, de új, reális együttlátás képességére még nem emelkedett mai román történetíróknál —, ami a mult század túlzó pozitivistáival. Nyersen szólva, a sok fától nem látja meg az erdőt. Olvasója ennélfogva reménytelenül elmerül a fontos és nem fontos adatok torlódó halmazában, s mikor nagynehezen keresztüldolgozza magát, elsőnek arra gondol, hogy most már jó volna fel is dolgozni ezt a sok szép adatot, amit E. így nyersében összegyűjtött. Az adatok nemcsak azért folynak így össze, mert gyűjtőjük nem tudta eléggé biztos kézzel elválasztani a fontosat a lényegtelentől, hanem azért is, mert a szemléleti középpont, II. Pius szerepe, nincs jól megválasztva. Bármily érdekes egyéniség volt Aeneas Silvius, bármily nagy ékesszólással s lelkesedéssel karolta fel a nagy keresztény együttműködés eszméjét, s bármily komolyan dolgozott pápakorában a pogányveszedelem kiküszöbölésén, arra nem alkalmas, hogy a XV. század törökelleni háborúit egyedül az ő személyén keresztül vizsgáljuk. Ezeknek a vállalkozásoknak mindig Magyarországon volt a súlypontja : E. nem tudja ezt, s mivel a magyarság szerepét nem veszi eléggé tekintetbe, fejtegetései üresen, meggyőző erő nélkül hullanak le, anélkül, hogv ismereteinket bármi lényeges vonással gazdagítanák. Kezdi Várnával, ezt a hadjáratot IV. Jenő pápa személyes érdeméül tudva be, azután gyorsan eláraszt ismereteinek rendezetlen tömegével, s egyre szélesedő előadásban, végső csattanóul jut el II. Pius ismeretes eredménytelen flottaakciójáig. Közben elsikkad Rigómező, a nándorfehérvári diadal pedig III. Calixtus műveként •szerepel, holott köztudomású, hogy ennek az egész időszaknak török-keresztény összecsapásaiban ez volt a két legnagyobb esemény, s az elsőt a magyarság háborús akarata idézte föl, a másodikat pedig a magyar ellenállás és Hunyadi személyes beavatkozása döntötte el. E. minderről nem tud, s ez annál feltűnőbb, mert egyébként minden apróságot agyonhangsúlyoz, ami török elleni megmozdulásnak tekinthető. Feldolgozásában annak sem találjuk nyomát, hogy az európai közvélemény s elsősorban maga a pápaság Magyarországot tekintette a háborús siker zálogának. Ö csak hősét, Piust látja, s a Hunyadiak birodalmát az elhanyatló balkáni államocskákkal keceli egy szinten. Vlad havaselvi vajda ellenállásának kétszerannyi helyet szentel, mint Mátyás jajcai hadjáratának — Hunyadinak Aragoniai Alfonzzal folytatott tárgyalásait meg éppen csak jegyzetben említi —, s egy szót sem szól Vladnak és balkáni uralkodótársainak a magyar államrendszerrel való sorsdöntő kapcsolatairól. Nagy kár pedig, hogy a hibás szemléleti beállítódás ennyire úrrá lett egész művén, inert egyébként több helyen tanúságát adja, hogy van érzéke az események és emberek megítéléséhez. Nemcsak a pápák fáradozásait s átfogó munkásságát, vagy Velence kétszínű politikáját, hanem a balkániak ingadozását is jól ábrázolja, ami a román történetkönyvekben ritkaság.