Századok – 1941
Szemle - Földváry Antal: A magyar református egyház és a török uralom. Ism.: Benda Kálmán 456
456 SZKMI.K szellemi életét azonban több alkalommal helytelenül ítéli meg. "Ahol a nép alacsony műveltségi foka nem tette lehetetlenné a reformáció igazságainak befogadását, nem igen volt szükség a világi hatalom segítségül hívására" (67. 1.). „Nyilvánvaló, hogy itt-ott földesúri nyomásra is terelődött a nép prédikáció-hallgatásra. Csak elenyésző részük idegenkedhetett hitbeli meggyőződésből, mint pl. a Nagyszombatba gyónni járó ábrahámiak, hanem inkább az előző korok hitéletének teljes aláhanyatlása miatt esett messzire az Isten dolgától." (156. 1.) „Kora még alig van kilábalóban abból az erkölcsi fertőből, amely Mohácshoz és az ország háromrészro szakadásához vezetett". (266. 1.) Sch. e véleményével szemben legyen szabad csupán Révész Imre református egyháztörténetére hivatkoznunk. A protestáns prédikátorok nagyrészo szellemileg mélyen benne gyökerezik a középkorban, amint ezt talán a legjobban éppen Bornemisza Péter bizonyítja. Nemcsak vitatkoztak a katolikusokkal, hanom azon is voltak, hogy híveik életét minden vonatkozásban ők irányítsák. Ε tekintetben az életszemléletük éppen olyan „univerzális", mint pl. Temesvári Pelbárté. S éppen a mindennapi élet alakításával kapcsolatos életszemléletük terén sok a megelőző korral való összekötő szál. Ha ezekre is kiterjesztjük a figyelmünket, akkor, azt hiszem, sokkal világosabb képet fogunk nyerni azon nagy érdemekről, amelyeket a protestantizmus képviselői XVI. és a XVII. században a magyarság kulturális nevelése körül szereztek. Sch. műve az utóbbi évek legjobb protestáns egyháztörténeti munkái közé tartozik, s szinte nélkülözhetetlen lesz mindazok számára, akik •— bármilyen szempontból is — a XVI. század magyarságának szellemi életével akarnak foglalkozni. Pásztor Lajos. Fölílváry Antal : A magyar református egyház és a török uralom. Budapest 1940. 8° 212 1. —-A protestantizmus ós a török viszonya évszázados nagy kérdés ; bár többször lezárták már, időnkint újra felbukkan. A vád első formájában még Luther korában elhangzott : a protestánsok a pogánnyal éreznek, s szívesen vennék, ha a török mind egy szálig kiirtaná a katolicizmus hívóit. A protestánsok természetesen azonnyoinban visszafordították a vádat, sőt még újabbakkal meg is tetézték, hogy a katolikusok felháborodva újra támadjanak. Mivel egyik felekezet sem hagyta egykönnyen meggyőzetni magát, a vita folyton terebélyesedett, s változó hévvel ós elkeseredéssel folytatódott egészen a legutóbbi időkig. Az egyetemes problémán belül azonban talán még nagyobb vitát idézett elő a kérdés egyik nem éppen lényegtelen részlete, a magyar protestánsok, mindenekelőtt a kálvinisták ós a török viszonya. Hiszen a magyar reformátusok törökbarátságát az iskolázatlan közvélemény szemében nem egy látszólagos érv támogatja : az erdélyi fejedelmek, elsősorban Bocskay és Bethlen törökbarát politikája, Thökölynck és túlnyomóan protestánsokból álló kurucainak ragaszkodása a pogány szövetségeshez, nem utolsó sorban pedig az a közhit, hogy maga a pogány is kedvezett a református hitnek, prédikátorainak szabad útat adott, s az új hithez tartozókkal mindenben elnézőbben bánt, mint a római egyházhoz tartozókkal. F. ezeknek a kérdéseknek tisztázására végezte nagy munkáját, s igaza mellett hatalmas adatsereget vonultat fel, nem egyszer új eredményekkel. Mindjárt könyve elején a magyar reformátusoknak állítólagos törökbarát érzelmeivel foglalkozik, s egykorú idézetek tömegével egyszersmindenkorra lehetetlenné teszi ezt a vádat. Egyházi férfiak véleménye, régi imádságok, a jeremiádokból vett
