Századok – 1941

Szemle - Szilágyi Béla: A debreceni színészet és színház története. Ism.: M. Császár Edit 318

318 SZEMLK szeresre nőtt ; az állomány azonban ekkor már változatlan maradt, jeléül annak, hogy a gabonatermelésre való áttérés ezen a területen már a század közepe táján megtörtént. Iparosodás csak Makón mutatkozik ; érdemes lett volna az iparosréteg ethnikumát külön vizsgálni. A megyei szervezetben élő lakosság adóterhei a század elején még igen nagyok voltak ; jellemző e tekintetben, hogy a megyére kivetett adóösszeg a század folyamán változatlan maradt. Borovszky Samu 1897-ben Csanád vármegye történetét 1715-ig írta meg. B. folytatni akarta ezt a munkát, de csak a megyei terület fejlődésrajzát adja s így mind népességi, mind gazdasági tekintetben csupán a történeti vármegye egy részének alakulását ismerjük meg tanulmányából. Kívánatos volna, hogy a határőrvidékhez tartozó területre és a XIX. sz.-ra is kiterjessze kutatásait. Bakács István János. Szilágyi Béla: A debreceni színészet és színház története. 1796— 1880. (Magyar irodalmi dolgozatok a debreceni m. kir. Tisza István Tudományegyetem magyar irodalomtörténeti szemináriumából. Szerkeszti Pap Károly.) Debrecen 1938. 8° 62 1. •— Sz. értekezése oly város színi életéről nyújt beszámolót, amelynek kultúrája színmagyar és népi öntudata fejlett volt. Mielőtt a disszertációt ismertetnénk, érdemes kissé ennek a színházi kultúrának műveltségbeli előzményeiről elgondolkozni. Debrecen az ország keleti felében évszázadokon keresztül viselte azt a mostoha sorsot, amelyet a török időkben földrajzi fekvésének, a XVIII. sz.-ban pedig vallási beállítottságának köszönhetett. A csapások nem multak el felette nyomtalanul. A XVI—· XVII. sz.-ban nemcsak az egyes polgárok biztonsága szenvedett, hanem kipusztult a város határa is, rommá lettek a környék virágzó falvai. Az elnéptelenedett nagy határ gazdagabbá tette a debrecenieket, de megmutatta nekik nagy magukrautaltságukat is. A debreceni polgár büszke volt városára, amely a török hódoltság idején megvédelmezte, és kollégiumára, amely szellemi függetlenségének volt legfőbb őre. Életének legnagyobb, mert egyetlen spirituális élménye a templom. A barokk szellem átsuhan az ő lelkén is, nemcsak olyan formában, mint a bécsi Karlskirche építésére kirótt adó vagy a városra kányszerített katolikus templom, hanem megismeri a nyugati országokban tanult lelkészek beszédeiből is. Azonban a hatás nem mély. A XVIII. sz. közepén az európai kálvinizmus már túljutott a barokkon és a magyar ifjak lelkébe is a felvilágosodás eszméit kezdi csöpögtetni. A református Debrecen a törökkori anyagi szegénység kényszerűségéből rövidesen eljut az új nyugati áramlat hirdette nemes egyszerűséghez, mielőtt még beleélhette volna magát a templomok dús aranyozásának s a teátrális mozzanatoknak a megkívánásába. A XVIII. sz. végén a város zöme jómódú és igénytelen, magyar és templomjáró. Ha olvas, a bibliát olvassa, a szépirodalom inkább csak az ősi kollégium falain belül lel olvasókra. Ilyen állapotokat talált itt az 1796-ban megjelenő magyar színtársulat. Hatása semmi, nyoma alig maradt. 1798-ban azonban már a Wesselényi-pártolta társu.'at jelent meg. Ennek szerepléséből legalább már néhány színlapot ismerünk. A nyolc közül négy Kotzebue darabját hirdeti. A színésztársaság nem állt csepűrágókból, nem kell lemosolyognunk, hiszen Kótsi Patkó és Jantsó is soraiba tartozott. Azonban a legdémonibb alakítói lángelme sem vihette sokra Debrecenben Holberggel és Kotzebueval, sőt ekkor még Shakespeareval sem. Pártolók mégis akadhattak, mert a társaság évenként megismétli vendégszereplését, a Fejér Ló vendégfogadóban, majd