Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

66 ELEKES LA.JOP lyosnak érezte a sok adót, amit a felújított török háború tett szükségessé. Mátyás Szentgyörgyi és Pösingi (!) János grófot küldte a határok védelmére, (bár) a török nem támadott, mivel Radu (a havaselvi vajda) az adófizető alattvaló példaképe volt, s maga István is tartotta a Petru Aronkori megállapodást az ozmán birodalommal. Szentgyörgyi egykettőre olyan hatalmat szerzett, amilyen már hosszú ideje nem volt. Személyében egyesítette a vajdai és székely ispáni tisztet, katonai rendszabályokat vezetett be, a hót szék szászait is gyakran felhívta a határok védelmére, így 1466. őszén, amikor azt hitték, hogy Ali bég áttört Viddinnél és Káinok felé tart, úgyhogy a vajda Hátszegre készülődött, gondolván, hogy amaz ott akar betörni. A tordai diétán megszavaztatta ezt a határozatot, s keresztül is tudta vinni, „fej- és jószágvesztés terhe alatt". Ami a királyt illeti, boszniai sikere után úgy érezte magát, mint apjának méltó örököse. Célként derengett föl benne a keresztes háború eszméje, holott mind a két román vajda békében élt a török hatalommal. II. Mohamed szerbiai kihívását egy nagy, személyesen vezetett támadás előkészületéül tüntetve fel, Budáról májusban fegyverbe szólította az erdélyi szászokat, „hogy minden erejükkel védelmezzék meg a hazát és a hitet". Úgy látszott, mintha Iancu-Vodä (!) napjai tértek volna vissza. De a királynak, ahelyett, hogy a Brankovicsok földjén kereste volna fel a szultánt, a szászok lázadását kellett elfojtania, akik pénzükből kifosztva, s elgyötörve a nekik merőben érdektelen célokért folytatott háborúkban, arra gondoltak, hogy német néptársukat, a derék vajdát, erdélyi királlyá emelik. A három rend a régi alapokon, egy gyűlésen ellenállást határo-