Századok – 1940
Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83
62 ELEKES LA.JOP Kétségtelen, hogy a nemzeti közvélemény ma is hat a történetírásra, de ez csak ösztönzésben, bizonyos kutatási területek kiemelésében nyilvánulhat, s nem zavarhatja meg a tudományos munka benső, tárgyi szempontjait. Egyébként a kapcsolat helyes formája éppen az, hogy a történettudomány a maga objektív módszereivel csiszolja, módosítsa, irányítsa a nemzeti közvéleményt, a mult konkrét tanulságaiból kielemezhető igazabb célok felé. Iorga éppen ellenkezőleg járt el, de ez természetes, mert a román történetírás benső nehézségei hozták magukkal. Mint láttuk, Romániában a történetírás alapvetése a nemzet öntudatra-ébredését követte, s adatok híján a közvéleményből merített leleményt, hogy anyagának hézagait áthidalhassa. A már meggyökeresedett nézetekkel a rövidéletű kritikai irányzat sem tudott szakítani, s ezek lényegileg változatlanul éltek tovább Iorga műveiben. Indokolásukat, egyes részeik magyarázatát ő maga is sokszor megváltoztatta ugyan, korábbi nézeteivel homlokegyenest ellenkező módon vezetvén le ugyanazt a jelenséget, de a lényeget : a románság egységét s latin múltjának dicsőséges fényét soha nem engedte érinteni, holott iorgai formájában egyik sem felel meg az adatoknak. Iorga romanticizmusának legferdébb vonása tehát az — erre különben kevésbbé fontos részletrajzokkal, így a Vitéz Mihály-kori havaselvi társadalom ábrázolásával kapcsolatban román bírálói is utaltak — hogy a múltba saját korának törekvéseit vetíti vissza. Közvélemény és történetírás kapcsolatának eme fordított állapota ismét a román történetírás alapvető szervi bajára hívja fel figyelmünket. A késői elindulás, hajszás utánpótlás következtében a román irodalom egészen a legutóbbi időkig nem jutott olyan helyzetbe, hogy nyugodt, alapos munkával kiegyensúlyozott viszonyt teremtsen anyaga és módszerei, s a nemzeti vágyak és a korszerű tudományosság követelményei közt. Az egyes írók egyéni képzésében nincs hiba, legalábbis kiemelkedő tagjaik elsőrendű külföldi iskolákat jártak, modern módszereket tanultak, s elméletileg mind elsőrangú szakembernek mutatkoznak. A szürke munkások, így egyes irodalommal is foglalkozó vidéki tanárok szintje ugyan eléggé alacsony,1 de ez a tudomány irányítása szempontjából nem jelent sokat. Az elitből nem hiányzanak a nagy elmék sem, hiszen maga Iorga széles látókörével bármely külföldi irodalomnak is díszére válna, hibái nélkül. De éppen ez mutatja, hogy a hibák szerviek, mélyen fekszenek. Kevés, fogyatékosan feltárt, és felületesen átrostált forrásanyagra senki sem tud megbízható eredményeket építeni, adatszerű kritikai részfeldolgozások híján pedig teljes képtelenség modern szintézist írni. A közvéleménynek és egyes alaptalan hagyományoknak bénító hatásától 1 Elrettentő példaként említjük meg T. Popa könyvét Hunyadiról : Iancu Corvin de Huniedoara (loan Hunyadi), Huniedoara 1928. A szerző egy elég tekintélyes vidéki középiskola igazgatóságáig vitte, de a történelemhez nem ért. Egyes naívságaira v. ö. i. Mátyás-Emlékkönyvbeli tanulmányunkat.
