Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

46 ELEKES LA.JOP hogy miért minősíti politikai célzatúnak Hunfalvyt, vagy magyar követőit, akik adatszerűen igyekeztek egyes tudományos tévedéseket kiküszöbölni. De így mondja, mert így tanulta. Az ilyen megértési kísérletek csak megerősítik azt a szomorú véleményünket, hogy sokára lesz, míg sikerül a nehézségeket áthidalni. Meggyökeresedett tévhitekkel, sőt olykor határozott rosszindulattal kell számolnunk. Erre, hogy az amúgyis rossz helyzetet ne mérgesítsük el még jobban, csak két szelíd példát említünk. Néhány évvel ezelőtt sokat foglalkozott a magyar irodalom a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor személyével, s az idevágó művek egy része az erdélyi román tudományos élet egyik kiválóságának figyelmét is felkeltette. A kolozsvári román egyetem évkönyvében, nevét csupán kezdőbetűkkel jelölve, egymás mellett ismertetett közülük hármat. Az egyik Szekfű Gyula nagyszabású szintézise Bethlenről, a másik R. Kiss István vitairata, amelyben Szekfű egyes eredményeit éleshangú bírálattal illette, s a harmadik Makkai Sándor tanulmánya, az Egyedül. Az egyik átfogó élet- és korrajz, a másik vitairat, a harmadik magasszintű közírás, egymásmellé állítva eléggé változatos csoport. Ez még nem baj, hiszen elvégre széleskörű érdeklődés jele is lehetne, hogy a három így egymásmellé került román ismertetőjének tollán. A különös az, hogy tisztán csak olyan motívumokat emelt ki belőlük, amelyekkel a szerzőket, vagy általában a magyarságot gáncsolhatta. így elsősorban a vita tényét, és R. Kiss írásának olyan részeit, amelyek a magyar irodalmat bensőleg meghasonlott -nak mutathatnák. Szemléletmódjára legjellemzőbb, hogy Szekfű könyvéből a Bethlen megbízhatatlanságára vonatkozó egykorú nézetek ragadták meg, Makkaiból pedig az, hogy a fejedelem egyedül volt, így abban a törekvésében is, hogy Erdélyt számottevő magyar politikai tényezővé (!) emelje.1 Bethlen egyéniségének hatalmas méretei, életművének erdélyi és általános dunavidéki jelentősége tökéletesen elsikkadnak a román könyvismertető tollán. Itt már nem szólhatunk másról, mint tudatos vagy tudattalan, de határozott rosszindulatról. Hasonló gyermekes vonásokat egyébként, sajnos, ifjabb íróknál is láthatunk. Pl. a már említett Lupsa így eleveníti fel könyvében (21. 1.) Iorgának egy régebbi ötletét : a magyar királyok lelkes katolikusnak mutatták magukat a pápa felé, akinek országuk kultúráját köszönték (!), de ez csak külső máz volt, s külföldi viszonylatban hatott. Mivel csak a politikai térhódítást tartották fontosnak, idegenben térítettek, de otthon, az ortodox románok lelkével nem törődtek. Lupsa ezt mintegy vádképen, szemrehányóan hozza fel. Viszont néhány lappal odább csakúgy lángol a méltatlankodástól, a Nagy Lajos-kori katolikus térítés egyes belföldi hatásairól szólva. Nyilvánvaló tehát, hogy bármit tett a szegény magyar király, semmiképen sem találkozhat román bírálójának helyeslésével, sőt puszta megértésével sem, mert az már eleve a helytelenítés szán-1 „I. L." Anuarul Institutului de 1st. Nat. (Cluj) 1930, 578— 582. 1.