Századok – 1940

Szemle - Lyka Károly: Magyar művészet 1800–1850. A táblabíróvilág művészete. Ism.: ifj. Vayer Lajos 457

SZEMLE 457 „nemzeti publicum institutum" mielőbb megnyithassa kapuit, s mikor az erdélyi színészet kezdeteinek négy nehéz „szakaszáról" — így osztja be anyagát, a színházhelyiségek váltakozása szerint — beszámolt, becsületes igyekezetről adhatott számot. Érdekes az az okfejtés, amellyel Nagy Kenderessy Mihály kormányzósági tanácsosnak — neki ajánlja ugyanis művét — megmagyarázza, mi indította könyve megírására. „A jövő századokban élni fogó, Erdély és Magyarország lakosai számukra" írt. Tudatában volt annak, hogy színészettörténeti forrásmunkát írt és erre Sándor Istvánnak a „bókétlen -kedése" indította, aki Sokféle c. művében panaszkodik „a régiek restségeire, mely szerint a hazai literaturát, a múzsákat illetőknek pontos feljegyzéseit elmulatták", s így az első magyar színjátszókról — Felvinczi komédiásaira gondol — semmit sem tudhatni. —- A XVIII. század az a kor, amikor egész Európa szellemi múltjának emlékeit gyűjti és azok konzerválásán fárad, amikor az angolok Shakespeare adatait kutatják és a talaj alkalmassá válik egy Macpherson fellépésére is. Nagy Lázár indokolása arra utal, hogy benne élt kora kulturális áramlataiban. Köszönet illeti azért, hogy nemcsak mint tényleges közreműködő segített létrehozni a kolozsvári állandó színházat, hanem az ezért folyó küzdelmet is megörökítette. Ugyancsak hálásak lehetünk J.-nak a Visszaemlékezések kiadásáért, mert vele a magyarságot szolgálta. M. Császár Edit. Lyka Károly: Magyar művészet 1800—1850. A táblabíró világ művészete. 2. kiadás. Budapest é. n. 8° 6441. 80 t. —A magyar művészettörténetírás nagyhírű művének első kiadása 1922-ben jelent meg, kedvezőtlen viszonyok között, közepes kiállításban, képek nélkül. Idő multán nélkülözhetetlen kézikönyvvé vált és a benne feldolgozott anyag körül az utóbbi években végzett kutatások is indokolttá tették, hogy méltóbb formában és teljesebb tartalommal másodszor is kiadásra kerüljön. A szerző a magyar művészeti irodalom és művészettörténetírás egyik legérdemesebb művelője. Kritikáiban az időszerű művészeti események, esszé-szerű könyveiben a mult művészete iránt ébresztette fel a közönség érdeklődését. A magyar művészek művészettörténeti képzését sok éven át nagy eredménnyel látta el. Folyóiratával : a „Művészet"-tel, ebben a művészettörténeti adatoknak, részben saját kutatásai eredményének, forráskiadásszerű közlésével a magyar művészettörténet munkáját hathatósan előmozdította. Művészetünk mult és jelen századi virágkorára vonatkozó kisebb művei mellett magyar történeti szempontból a legnagyobb érdekű éppen a szóbanforgó nagy munkája a magyar biedermeier művészetről. A könyv három részre oszlik. Az első a kor művészetének történeti, politikai, társadalmi, gazdasági, szellemi művelődési előfeltételeit, helyesebben az adott történeti képletek közötti helyét vizsgálja. A fejezetek sokatmondó címei: Társadalom ós művészet ; Közönség és stílus ; Műkedvelők, gyűjtők, mecénások ; Képtárak, kiállítások ; A mindennapi kenyér. Ez a rész szociológiai szemléletével, a korkép apró adatokon alapuló szilárd felépítésével művészettörténetírásunk kevés kivétele közé tartozik. Ha találkozunk is itt-ott művészetszociológiái szempontokkal egy-egy művész életének, a műgyűjtők, a mecénások működésének, a művészethez közelkerült társadalmi tényezőknek tárgyalása közben, művészettörténészeink egy része igyekszik ezeket a szempontokat az általános történeti munkákból átvett, ott a maguk helyén lévő, itt idegenül ható helyzetképekkel elintézni. Magából a művészettörténet adataiból nem szokás a társadalmi képet kiépíteni, bár a művészetszociológiái kuta-