Századok – 1940

Történeti irodalom - Leicht; Pier Sylverio: Storia del diritto italiano. Le fonti. Ism.: Móra Mihály 331

334 TÖRTÉNETI IRODALOM 334 A fenti gondolatkörben elég a Lex Romana Utinensis vagy Rhaetico-Curiensis keletkezési helye körül lefolyt polémiára utalni. A római-germán jog ez érdekes, az akkori társadalom feudálissá alakulása idejéből való emléke ugyan Dél-Franciaországra emlékeztet, de itáliai alkalmazása sem lehet kétséges, hiszen a milanói Ambrosianaban két kézirattöredéke is feltalálható. Kérdés, ez azt jelenti-e, hogy Észak-Itália lakosságának egy része a Justinianus előtti jog szerint élt ? L. felteszi, hogy a frankok között, akik a Karolingokkal együtt jutottak a félszigetre, számos, a teodosius-i jogot használó római lehetett, ezzel azonban nem vonja kétségbe, hogy Itália általánosságban a justinianusi jog földje volt. A közhelyig ismert utóbbi tételt mindenekelőtt a justinianusi szövegnek ama nagy tömege támogatja, melyet a IX. századi Lex Romana Canonice Compta idéz. Ez utóbbit Maassen és Conrat munkája után nemrég C. G. Мог olasz professzor tette közzé a párisi kéziratból. Más kérdés azonban, hogy a justinianusi jog bevezetése Itáliában nem volt olyan gyors és ismerete nem volt oly tökéletes, hogy a korábbi jog nyomai egyszerűen eltűnhettek volna. A szerző egyik korábbi monográfiájában kimutatta, hogy némely Justinianus előtti perjogi intézmény Ravennában és Velencében а X. századig fennmaradt ; ezt tankönyve is bizonyítékul értékeh arra, hogy a bizánci uralom első évszázadaiban az új jog elterjedése nem volt hézagmentes. Míg Gaudenzi odáig megy, hogy a teodosiusi jog az exarchatusban továbbra is érvényben maradt, vele szemben L. csupán azt gyanítja, hogy a bíróságok és a notáriusok konzervatív felfogása a régi, sokszor értelmetlen formulát tartotta meg. A következtetés persze csak feltevésen alapul. Mindenesetre az a tény, hogy Itália bizánci része fővárosának jogászai oly rosszul ismerték az új jogot, nem érdektelen adalékot szolgáltat a középkori kodifikáció aránylag csekély áthatolási képességére és a korábbi jog eleven erejére. Ha L. munkáját összehasonlítjuk mestere, Schupferéval, könnyen észrevehető, hogy az előbbi városi statutumok és az okleveles anyag mellett az eddiginél jóval nagyobb gondot fordít a római jogra és a középkori olasz jogtudományra. L. vallja, hogy a középkorban, amikor sokszor nem áll rendelkezésre elegendő oklevél, nem kapunk teljes képet, ha valamely jogintézményt csupán ezekből akarnánk rekonstruálni. A korábbi felfogással szemben tehát a haladás abban található, hogy a mai olasz jogtörténetben uralkodó iránynak megfelelően a súlypontot éppen erre a területre helyezi. Hazai fülnek talán furcsán cseng, hogy a modern irányt ez a színezés festi alá, de talán ez is csak a fent vázolt helyzet dialektikus továbbfejlődését jelenti és az előbbi ellentétes pólus kiegyenlítését. Ez korántsem különös, hiszen a középkor virágzó jogi iskolája a francia mellett az olasz jegtörténet sajátja. így csak természetes, hogy a jogtanítás megtalálta a maga kiemelkedő szerepét L.-nél. Szép része tankönyvének a római, paviai és a bolognai jogi iskola forrástani értékelése, amihez méltán csatlakozik az Egyház fokozott szerepének aláhúzása.