Századok – 1940

Történeti irodalom - gróf Teleki Pál ld. Princz Gyula - 314

316 TÖRTÉNETI IRODALOM 316 Különösen a hegységekről szóló fejezetben, amely azt az érzést kelti, mintha az egészet a katonai'térképről olvasná le a gyakorlott szemű szerző. Vissza is tér hamarosan a származástani alapra és az országot csupán ennek és a térmennyiségnek a figyelembevételével osztja fel kisebb egységekre : országrészekre, tájakra és vidékekre. Beosztása tehát inkább geológiai, mintsem földrajzi és így a legritkább esetben egyezik meg a népnyelvben és a köztudatban élő tájakkal, amelyek a származástaniaknál, vagy térmennyiségieknél könnyebben megfigyelhető földrajzi alapokon nyugszanak. Ezt a szerző is érzi és panaszosan említi, hogy a nép az ő tájegységeit nem ismerte fel. Ez az oka annak, hogy a népies tájnevek hiányát magagyártotta mesterkélt elnevezésekkel kénytelen pótolni.1 A tájnevek sokszor idegenszerű szóképzései után üdítőleg hat Cholnoky ízes magyarsággal írt éghajlat-fejezete, amely szemléltetően ismerteti az ország klímáját és ezzel kapcsolatban a folyók vízjárását. A második kötet, amely lényegében az ország gazdasági és településföldrajzát tárgyalja, „A magyar munka földrajza" címet viseli. Már maga a cím is elárulja a geológust, akit az ember csak mint a földfelszint építő vagy romboló munkát kifejtő erő érdekel. De még jellemzőbb a kötet beosztása és felépítése : világosan látszik az az alapgondolat, hogy az ember a geológiai erők mintájára csak mint földfelszín-alakító tényező fontos, amely a nyerstájból kultiirtájat formál. így került ebbe a kötetbe olyan természeti-földrajzi tényezők tárgyalása (talaj, növényzet, vízrajz), amelyeknek voltaképen az első kötetben lenne a helyük, ha nem lettek volna fontosak a nyers tájnak a kultúrtájjal való szembeállítása szempontjából. A kötet bevezető fejezete gr. Teleki tollából került ki és növényföldrajzi alapon a magyar népnek a Dunamedencében való elhelyezkedéséről, valamint helyzetéről ad átfogó képet. Ezután ismét P. veszi át a szót és Magyarország helyzetét mutatja be az európai civilizáció különböző történeti korszakaiban. Kár, hogy a különben igen érdekes fejezetben mindent egyoldalúan a domborzattal magyaráz. Csak e bevezetés után tér rá a szerző a tulaj donképeni tárgyra : az emberi munka hatásának bemutatására. Rávilágít a földfelszín állandó változására, amely az ember megjelenése óta is állandóan folyik. E folytonos változások közé állítja azután be 1 Hogy csak néhány példát ragadj imk ki : Erdélyhavas, Havaserdő, Felsőtiszatáj, Hontmedence, Nógrádvidék, Sármező stb. Külön kell felemlítenünk két történeti forrásokra támaszkodó elnevezést: a Pejtmezőt és Beregerdőt. Az elsőt ugyanis a Vértes északnyugati oldalán keresi, nem véve észre, hogy a Vértestől délre fekvő Pét táját nevezi így Anonymus. A másiknál pedig — félreértve azt a körülményt, hogy a zsidók ügyeivel is foglalkozó 1233. évi egyezményt véletlenül épen a Beregi erdőnél kötötték — megjegyzi (I. 320. 1.), hogy e területen a zsidók már a XIII. században elhatalmasodtak.