Századok – 1940

Értekezések - ISTVÁNYI GÉZA: A középlatin filológia problémája Magyarországon 12–29

A KÖZÉ PLATIN FILOLÓGIA PROBLÉMÁJA MAGYARORSZÁGON 13 azt, hogy a magyar latinság ezeken a vékonyka szálakon összefüggne az antikkal. Magyarországon a latin nyelv és kultúra töretlen kontinuitása aligha kerülhet szóba. Szent István birodalmában a deák nyelvet, a keresztény latin kultúrát a behívott olasz, német és szláv papok honosították meg és jóformán az egész középkoron át az egyház volt ennek egyedüli művelője. Az első idők írásbeli műveltsége tehát csupán egy vékony egyházi élite-rétegre terjedt ki, eszerint igen újkeletű és ritkás, gyér volt ahhoz, hogy tágabb körű, nagyobb irodalmat táplálhasson. Bár ez a latin kultúrájú írásbeli klerikális élite-réteg már a XI. század végén javarészt magyarokból állott, vajmi kevés önállóság, vajmi kevés külön magyaros szín jelentkezett ebben a korai magyar^ latinságban. Alig valamivel több ez a hazai deáknyelvű irodalom, mint „egyszerű forgalombahozatala az egyház hivatalos szövegeinek" (Horváth János), az európaszertej egységes keresztény műveltség legfontosabb alkotásainak. Igaz, hogy az írásbeli műveltség kiterebélyesedésével ez az irodalom is sokszerűsödött, hovatovább többékevésbbé^ önálló színezetű, magyar talajból kinőtt darabokat is produkált, a hazai latin irodalom azonban csak a renaissance idején, a humanista latinságban teljesedett ki, ekkor érte el fejlődésében az occidentális kultúrák színvonalát.1 Ez a pompásan kifejlődött hazai humanista latinság már régóta érdekli a magyar tudományt és ha megoldatlan probléma itt is bőven akad még, a magyar humanizmust földolgozó tudományos irodalmunkra éppen nem lehet okunk panaszkodni. A praehumanista, középkori latinságra vonatkozólag, sajnos, mindezt nem mondhatjuk el. Pedig a kezdetek itt is azok voltak, amik európaszerte minden országban, ahol a latin a középkorban élő nyelv volt. Nálunk is korán foglalkoztak középkori latin szövegeinkkel ; a XVI., XVII. és XVIII. században nálunk is működtek egyre fejlődőbb kritikai eszközökkel dolgozó forráskiadó tudósok. Természetesen azonban éppúgy, mint a külföldön, nálunk is inkább csak a teológusok, jogászok és historikusok, mint az irodalomtörténészek és filológusok számára jelentős szövegeket adtak ki : egyházi jellegű iratokat, legendákat, krónikákat, gestákat, törvény- és oklevélgyűjteményeket ; szépirodalmi darabokat csak ritkán. De előfordult már az is, hogy a kiadó 1 Mindezekre főként : Horváth János : A magyar irodalmi műveltség kezdetei (Budapest 1931), 4—20. 1.