Századok – 1940
Történeti irodalom - Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete. Ism.: Hadik Béla 222
TÖRTÉNETI IRODALOM 227 nem helyeselte) a jogsérelmeknek magánúton1 való orvoslását, választást engedve a magánharc (domi pugnare) és a királyi bíró elé járulás (ad iudicem venire) között. Hozzátehetjük : emellett szól az is, hogy a „domi pugnaverint" kifejezés használatában egy korábbi törvényhelyre való utalás rejlik. Szent István decretuma (I. 35. De invasione dornorum) ugyanezt a kifejezést használja : ,,si dominus domi est et secum pugnaverit vei interfecerit, luat secundum legem de evaginacione gladii confectam".2 Ez a caput pedig — indokolása és rendelkezésének tartalma egyaránt bizonyítja — a magánharcról, a Vérbosszúról bsszél. Ezért csengett a fülébe (még az igealak is egyezik !) éppen ez a szentistváni törvényhely Szent László decretuma szövegezőjének akkor, amikor a magánharcot, a vérbosszút igyekezett kifejezni ; a kifejezés terminológikus ismétlődése nem lehet véletlen. Úgy hisszük, ezzel szemben elveszti súlyát M. érvelésének az a része, ahol Du Cange szótárára hivatkozva megállapítja, hogy я, pugnare szónak sinonimája litigare, tehát ez a törvényhely (házközösségi, nemzetségi) bíró előtti peres eljárásra is vonatkozhatik. Annál is inkább, mert Szent László idézett decretumában nem csupán a pugnare, hanem a cselekvés tárgyára még jobban utaló pugnam facere kifejezés is előfordul.3 Helyesen mutat rá M. (29.1.) arra, hogy az egyéni használatra szánt javak mindig egyéni tulajdonban állottak. A közület tagjai által közösen használt javak tulajdoni hovátartozásának kérdését azonban nem oldja meg. Előtte már sokan foglalkoztak e problémával s hol a nemzetségfő egyéni tulajdonjogát, hol pedig a mindenkori csoporttagok közös tulajdonjogát vélték megállapíthatni ezekre a javakra. E megoldási kísérleteknek az a közös hibájuk, hogy modern tételesjogi fogalmakat alkal-1 V. ö. Hajnik Imre : A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt (1899), 3.1.; Balogh Jenő : Á büntető perjog tankönyve (1906), 32. 1. ; Timon Ákos : Magyar alkotmány -és jogtörténet (1919), 419. 1. és Hóman Bálint—Szekfű Gyula : Magyar történet (1935), I. k. 287. 1. 2 Az evaginatio gladii kapcsolatára a vérbosszúval ld. Hadik Béla : A bosszú mint jogvédelmi eszköz. A vérbosszú fogalma és nyomai a magyar jogvédelem múltjában különös tekintettel az Árpád-korra (1932), 147—150., 168—171. és 242—244. 1. 3 M. szerint „csak éppen vérbosszút, valóságos verekedést, egymás legyilkolását nem lehet a pugnare alatt érteni ebben a törvényszövegben" (28. 1.). A vérbosszú azonban nem puszta verekedés és nem egymás legyilkolása, hanem —mint idézett munkánkban kimutattuk — a vérségi kötelékben álló csoport vallási, erkölcsi és egyéb normák által szabályozott s mindinkább szokásjogi jelleget öltő kiállása a véréből való tag, vagy az egész csoport életérdekeinek védelmére akkor, amikor még más, szélesebb elvi alapokon felépülő védelem vagy nincs, vagy nincs kielégítő mértékben. Ez a „jogvédelmi" rendszer egyéb jogvédelmi rendszerektől főleg abban különbözik, hogy nem jogi rendelkezések következményekép, hanem érzelmi alapon alakul ki s így akkor is fennmaradásra törekszik, amikor jogvédelmi indokoltságát már elvesztette. 15*
