Századok – 1940

Történeti irodalom - Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete. Ism.: Hadik Béla 222

222 TÖRTÉNETI IRODALOM 222 kat — különösen, ha állandónak bizonyul a német történetírásban a Sch.-féle szemléleti elcsúszás — súlyos hiba lenne a már szellembon is idegen kutatóktól várnunk. Annál is inkább, mert ez a szellem nemcsak tőlünk, hanem •— nézetünk szerint — attól a kortól is idegen, amelybe a magyar városok eredete visszanyúlik. Vájjon a korán hervadó német polgárkisasszonyok és a sok törődéstől fiatalon sírbaszálló germán kereskedők gondoltak-e arra, hogy ők itt, Európa keletén a német vér védelmében áldozták fel ifjúságukat ? Propugnaculum Christianitatisnak az európai kortárs nevezte a török harcokban vérző magyarságot, a propugnaculum sanguinis (?) kifejezés azonban a XX. századi historikus íróasztalán született meg. Végezetül még csak annyit : ha meggondoljuk, hogy h о jelent meg ez a dolgozat, Sch.-tól nem vonhatjuk meg egészen elismerésünket. Tanulmányáról elmondhatjuk, hogy modern, a korszerűség kívánalmainak mindenben megfelel, s ez már magában is érdem. Kring Miklós. Murarik Antal : Az ősiség alapintézményeinek eredete. (Értekezések Eckhart Ferenc Jogtörténeti Szemináriumából, G. sz.) Budapest 1938. 8° 225 1. Tudományos művek közös sorsa, hogy szerzőjüktől elvonatkoztatott szemlélet tárgyai s önmagukban, önmagukért kell helyt állaniok. Különös súlya van a könyv önmagáért való felelősségének akkor, ha a szerző már „nem szólhat vissza". M. huszonhat évet élt. Mint a szláv-magyar kulturális kapcsolatok lelkes munkása, Lengyelország tragikus elbukása után a hozzánk menekültek számára lengyel gimnázium létesítésén fáradozott. Emiatt elhanyagolta a betegségét : sietett. Úgy vélte, kulturális célja elérésére siet, pedig közeledő végzetének sietett elébe. A kultúra védelmében esett el : ennél szebb halála senkinek sem lehet. Hogy alkotó ereje teljében hunyt el, bizonyítja ez a könyve is, amely újabb jogtörténeti irodalmunk legjava terméséből való. Úgy érezzük, kötelességünk olyan tárgyilagossággal foglalkozni munkájával, amilyet maga is elvárt volna, ha él. Könyve iránt éppen nem volt elfogult. Előszava végén szinte kíméletlen eréllyel maga szegzi szembe művével a kérdést, hogy „mi az igazság?" Észrevételeink sem egyebek, mint ennek a kérdésnek, ha nem is megoldásai, legalább felvetései a mű bizonyos részeivel kapcsolatosan. A szerző a jogtörténetet mint történeti jogtudományt fogja fel (212. 1.). Anyagát nem annyira történeti, mint inkább jogászi szempontból (7. 1.) és dogmatikus, de egyúttal genetikus módszerrel (13. 1.) kívánja tárgyalni. A normát keresi s a létező csak mint jogkeletkeztető vagy jogmagyarázó jelenség kelti fel érdeklődését. Nem fér e bírálat keretébe, hogy általánosságban fejtsük ki nézetünket egyfelől a dogmatikus, másfelől az ontológikus módszer előnyeiről és hátrányairól, s elvi alapon beszéljünk arról, hogy a jogtörténet műveléséhez formailag szükséges a