Századok – 1940

Értekezések - MACARTNEY; CARLILE Aylmer: „Pascua Romanorum” 1–11

10 MACARTNEY С. A. az avarokat már Attila helyettesíti a hódító szerepében, az ő története még írott forrásokból kölcsönzött anyaggal is gyarapodik — így a Jordanestől származó fellengző leírással, továbbá egy Szent Orsolya-legendával, mely valószínűleg a szerző saját toldása —, sőt mindezen leiül még oly sok magyar hagyomány is került az elbeszélésbe, hogy annak vége már csaknem teljesen magyar. Ez, ismétlem, szerves és szabályszerű stádium a magyar hún-hagyomány fejlődésében. Különleges és a szabálytól eltérő a Magyar-Lengyel Krónikában csupán annak sokrétűsége. Azonkívül a fejezetben még egy olyan eltérő elemet is tartalmaz, mely sem Anonymusnál, sem pedig a Hún Krónikában nem fordul elő : a Spalatói Tamás és Presbyter Diocleas szövegéből fent idézett elbeszélésnek egy változatát, A különbség csak annyi, hogy a Presbyternél Totila a főalak, a Magyar - Lengyel Krónikában pedig Attila (véleményem szerint az előbbi változat a helyesebb). Egyébként, mint a következő párhuzam mutatja, az elbeszélés csaknem megegyező. Mivel pedig az előbbi a délszláv hagyománynak egyenes leszármazottja, az utóbbi meg a magyar hagyománynak szerves része, a kettő együtt szép hidat alkot a délszláv és a magyar hagyomány között. Presbyter, 2. с. Dalmatia királya szövetséget köt Jstria királyával a támadó ellen. Nyolc napig tartó csatában végül is a gótok győztek. „quia forte aliquod magnum poccatum latebat in Christianis" „Rex Dalmatinorum qui in eivitate magna et admirabili Salon a manebat" Totila Itáliába vonul Istrián és Aquileián át. Később a gótok, szlávok és bolgárok kibékülnek és kölcsönösen összeházasodnak egymással. (Schwandtncr, i. li.) Lengyel-M agyar Krónika. „Ibique occurrerimt ei principes Chrwacie et Sclavonic." Nyolc napig tartó csatában végül is a magyarok győztek. „propter regem eorum Kazimirum, quem tradiderant et turpiter occiderant" „Rex vero Sclavonie et Chrwacie circa mare delectabantur in eivitate que Sipleth dicitur" „Aquila" Venetián át vonul és megalapítja Aquileiát. A magyarok és a szlávok kölcsönösen összeházasodnak és kibékülnek egymással. (Szentpétery: Scriptores, II. 303.1.) A hún krónikával kapcsolatban ezúttal csupán ismételten hangsúlyozom, hogy az csak úgy értelmezhető helyesen, mint utolsó szakasza annak a hosszú fejlődésnek, melyet idáig követtünk. E krónikának a már ismert délszláv monda valamelyik változata alkotja gerincét, ez azonban idők folyamán annyi elemmel gyarapodott, hogy az eredeti monda az egésznek végül is jelentéktelen alkotórészévé zsugorodott