Századok – 1940

Értekezések - BÓNIS GYÖRGY: Az angol alkotmánytörténetírás tegnap és ma 181–211

210 BÓNIS GYÖRGY a nemzeti, hűbéri és egyházi ; ezek közül a nemzeti győzött, s ez azért öltött parlamenti alakot, mert a fejlettebb, öntudatos társadalommal, az egyházzal csak a nemzeti képviselet mindenhatóságát tudta az uralkodó szembeállítani. Sokkal kevésbbé nyújt felületet a támadásnak Wilkinson tanulmánysorozata a XIII—XIV. század alkotmánytörténetéről.1 A fejlődésnek két hatalmas tényezőjét különbözteti meg : az alkotmányos hagyományt, másszóval az emberek felfogását az állam berendezésének alapvető kérdéseiről, és az intézmények fejlődését, amely nagyjából egyformán a specializálás és differenciálás felé halad. A hagyomány szerinte az államhatalom megosztásának elméletén sarkalt : a király feladata a kormányzás, a nemzeté a hozzájárulás. Ennek a hagyománynak felelt meg a két tényező együttműködése a tanács és a parlament orgánumain keresztül. Mikor azonban az intézmények fel nem tartóztatható fejlődése (amelynek a parlament és tanács csak annyira részei, mint a kancellária és kincstár) mindinkább a nemzet kezébe adta a kormányzást, s a királynak csak a beleegyezést hagyta volna meg, a régi rendszer összeomlott. A XVII. század nem kiteljesedése, hanem teljes megváltozása a középkori alkotmányosságnak.2 E felfogásában Wilkinson mintha tudatosan egyeztetné össze a jogtörténeti és az igazgatástörténeti irány kedvenc irányító tényezőit : az alkotmányos gondolkozást és az igazgatás fejlődését. Ez a mérsékelt és rokonszenves állásfoglalás szemben áll ugyan több modern kutató nézetével, mégis reményt ad arra, hogy a törekvések jelenlegi megosztott irányainak ellentéteiből talán nem is olyan sokára gyümölcsöző egyetértés jön létre. Hogy ez mennyire fog visszahajolni a régi iskola tanulságaihoz, ma még nem tudjuk megmondani ; mindenesetre meg kell látnunk, hogy az illúziórombolás túljutott a csúcsponton s ma már az újjáépítés lényeges mértékben haladt előre. Az új irányok már elhagyták a köztörténeti iskola központias beállítását, de elvesztették annak ideális lendületét is. Viszont eszményekben szegényebb kortól talán maradandó eredményekben gazdagabb történetírást várhatunk. A nagy demokrata dilettánsok kora elmúlt ; ma, Plucknettel szólva, ,,a józan ész iskolájának történészei" maradtak csak a porondon.3 A hullámok elültét mutatja talán az a tény is, hogy egyöntetű külsőben megjelent két munka iparkodik legújabban egységes képet adni az angol alkotmány fejlődéséről. Űgy látszik, mintha a klasszikusok óta feltárt hatalmas anyag új számbavételének ideje érkezett volna el. Természetesen az új szintézis már terjedel-1 B. Wilkinson : Studies in the constitutional history of the thirteenth and fourteenth centuries (Manchester 1937). V. ö. EHR 53. 1938, 699—704. 1., LQR 55. 1939, 139. 1. 2 Id. m. 247—272. 1. 3 „Historians of the commonsense school" : Plucknett, LQR 54. 1938, 296. 1.