Századok – 1940
Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180
170 ALFÖLDI ANDRÁS hadászati előterepének szerepét játszották a birodalom szempontjából s így e császár az Alpokat tette a védelem gerincévé. Mégpedig olyképpen, hogy egyrészt mögöttük, Észak-Itália nagy hadiközpontjaiban, másrészt előttük, köröskörül a legfontosabb stratégiai pontokon új erődített táborok helyőrségei várták a támadást ; hasonló intézkedésekkel — ha nem is ily nagy arányúakkal — igyekeztek Görögországot megvédeni. Ez az új, mélyen tagozott hadrend az addig sohasem látott méretű háborús tevékenység közepette lassúnak és nehézkesnek bizonyult légionárius gyalogság helyett Gallienus új, százszor mozgékonyabb lovasseregére támaszkodott, melynek északafrikai mór dobólándzsások és dalmata könnyűlovasok szolgáltatták a zömét. De gyalogság is kellett a mozgóháborúban és ezért az említett új táborokban az Alpok mindkét oldalán a légiók legjobb legénységéből kikülönített zászlóaljak várták, hogy akármely irányban előredobják őket. Az ilyképpen meggyengített határvédelmet már csak egy kockázatos, de pillanatnyilag bevált eszközzel lehetett valamennyire megjavítani : több helyen egész barbár törzseket telepítettek a limesre, akiknek átadták egy-egy frontszakasz őrizetét. Dáciából — láttuk — nemcsak különítményeket vontak ki, hanem egész légiókat (s bizonyára segédcsapatokat is), fel kell tehát tennünk, hogy itt még inkább barbárokkal kellett pótolni a megritkult védőcsapatokat. Hogy melyik rablóból csináltak pandúrt, nem tudjuk : lehet, hogy a karpokat bocsájtották be először, de tény, hogy egy évtized múlva a gótok már befészkelték magukat Erdély hegyei közé. A szenátusi történetírás által igazságtalanul bűnbaknak odaállított Gallienus e hatalmas átszervezés által, melyet a legsúlyosabb viszonyok között kellett végrehajtania, 261 óta tényleg ura is lett a helyzetnek : a 267—269. évek nagy gót betörései már nem dönthették oly anarchiába a világbirodalmat, mint a 253—260. évek csapásai1 és közvetlenül visszaverésük után lassan elül a barbárság zajlása, nagy keservesen kezd magához térni a birodalom. Ez a konszolidáció rettentő áldozatok eredménye volt és — mint már mondottuk —- elsősorban Dácia fizette meg az árát. 256-ban még veretnek Dácia számára autonóm aprópénzt, 256 és 258 közt még állítanak e provincia belsejében feliratos köveket katonai hatóságok és polgári közületek, de ennél későbbi feliratunk már nincs. Hogy a római élet beteg érverése még lüktet, azt a rendkívül megcsappant, 1 Cambridge Ancient History XII. 1939, 212. s köv. 1.
