Századok – 1940
Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180
144 ALFÖLDI ANDRÁS főkkel szemben igazolja, hogy az oikumene erkölcsi világrendjén kívüleső s a pax Romana magas ideálját meg sem értő primitív népközösségekkel szemben a befelé érvényes morális kötelezettségek nem léteztek. Ezen elméleti beállítottság mellett, melyet a hellenizmus gondolkozói formáltak ki, ott állott a római határpolitikában kialakult állandó gyakorlat. Ezt a gyakorlatot a képzelhető leghitelesebb módon Augustus határozza meg a res gestae-ben található nyilatkozata által, mely így hangzik : Externas gentes, quibus tuto ignosci potuit, conservare quam excidere malui. Ez a kijelentés tudniillik magában foglalja az alternatív fogalmazást is, amely szerint 'azokat a határon kívüli népeket, akiknek nem lehetett megbocsátani saját biztonságunk veszélyeztetése nélkül, inkább akartam kiirtani, mint épségben meghagyni'. Illusztrálhatja ezt az utóbbi eljárásmódot például a Salassi alpesi törzsének kiirtása Kr. e. 25-ben : ennek jórészét lemészárolja Terentius Varró, majd 45.000 főt eladat közüle rabszolgának, — bizony -nyal nem maradt nagyon sok belőlük. A kiirtást egyébként is így kell érteni : ha nem tudtak máskép elbánni egy néptörzzsel, az ellenszegülőket megölték, s a többit eladták rabszolgának. Az volt a lényeg, hogy az illető terület, az ellenállás fészke kiürüljön. Ezt még másféleképen is el lehetett érni. Már Augustus is megtette, hogy az ilyen zabolátlan nép fegyverhordozó ifjúságát összefogatta katonának és elküldte régi hazájától minél távolabbi országokba, így jártak alatta a rettentő erejű pannon lázadásban főbűnös Breucus-ok, akiknek vitéz, de aránylag kis törzséből nyolc cohors auxiliaria-t alakítottak — oly sokat, mint talán semmi más népségből —, hogy egész férfinépüket elnyeljék ezek. Augustus példája, mint mindenben, e téren is irányt szabott a jövőnek. Az persze, hogy a teljes kiirtásra ítélt törzsi területek lakosságából mennyit hánytak kardélre, mennyit hurcoltak el rabszolgaságba, mekkora hányadot messze országokba katonának, esetenként különböző volt, úgy, mint a tisztogatás teljességének mértéke is. Erre sok példát hozhatnánk fel, amelyek közül egy-kettőt ragadunk csak ki. ,,A Nasamones népének létezését megszüntettem", jelenti be egy ízben a szenátusban Domitianus (Cass. Dio 67, 4, 6). De a legfontosabb párhuzam számunkra a nagy markomann-szarmata háborúk (Kr. u. 166—180) eseményeiből adódik. Feltett szándéka volt ekkor a szelíd és humánus Marcus Aureliusnak — s tudtommal Dio Cassius erre vonatkozó híradását (71, 13, 1 és 16, 2) sohasem vonta kétségbe