Századok – 1940

Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180

136 ALFÖLDI ANDRÁS ellenére is a világbirodalom elsőrangú feladatának tartották Rómában letörésüket. Nem ok nélkül : a Krisztus születése előtti három utolsó évtizedben — apró portyázásokat nem tekintve — több nagymérvű és veszedelmes rablóhadjáratot indítanak a Duna most már római déli partjára. Mindannyiszor erélyesen visszaverik őket és már ekkor erődöket emelnek velük szemben az Aldunánál, katonailag fontos helyeken. A legerélyesebb ellentámadás akkor indul ellenük, amikor Pannónia végleges meghódítását zavarják Kr. e. 10-ben. Az első helytartó, M. Vinicius hamarosan átkelt a Dunán és két súlyos csapást is mért rájuk. Egyik támadása az oláh síkságon egy dák sereget a vele egyesült germán bastarnákkal együtt semmisített meg, majd a dákok északnyugati törzseit verte végig, felszabadítva uralmuk alól és megrendszabályozva azokat a kisebb illyr és kelta népecskéket, melyek a Felső-Tiszától a Duna könyöke felé laktak. Valamivel később a szerbiai Dunapart északi előteréből nagy tömeg getát vagy dákot telepítettek át a jobbpartra s később is nagy áttelepítési müveletekkel igyekeztek a dákokat a folyamtól elszigetelni. Mindez nem volt elég ahhoz, hogy rablóportyázásaiknak egészen véget vessenek, de az elszenvedett vereségek és folytonos belviszályok annyira meggyengítették őket, hogy Augustus uralma vége felé már azt hitték róluk, hogy önként meghódolnak a birodalomnak. Nagyon valószínű, hogy be is kebelezték volna őket, akár akarták volna, akár nem, mert hiszen Németország és Csehország meghódítása már küszöbön állott és ez magával vonta volna Julius Caesar tervének megvalósítását : ha már egyszer a hegyhatárra támaszkodtak volna északon, a Kárpátok gerincének megszállását nem lehetett volna elkerülni. Csakhogy két súlyos katasztrófa — a pannon lázadás a markomannok ellen induló Tiberius hátában és Varus légióinak pusztulása — az öregségében megrokkant Augustust visszarettentette minden további foglalástól. Utódai pedig nem azt a — későbbi események tükrében egyedül helyesnek bizonyuló — koncepciót követték, amelyet eredetileg meg akart valósítani, hanem a megtört öreg lemondásához ragaszkodtak helyette. így Csehország és Erdély, Közép-Európa két nagy természetes bástyája, a határokon kívül maradt és a Duna — éles kanyarodásai és jobbpartjának többnyire lapos alakulása miatt katonailag — értéktelen vonala lett a határ.1 Ezen a veszélyeket rejtő stratégiai helyzeten új elgondolással akart segíteni Tiberius császár. Ütközőállamok kreálá-1 Részletesen szóltam ezen eseményekről Budapest történetének sajtó alatt levő I. kötetében.