Századok – 1940
Szemle - Szabolcs vármegye. Szerk. Dienes István. Ism.: Kring Miklós 125
126 SZEMLE hozni, tévedéseiket helyreigazítani. Ez pedig nem történt meg. A szerkesztő problémalátó és egyeztető munkájának hiányára jellemző a következő példa. Márkus József lelkes hangon méltatja a methodizmus történetében Csincsurák ós a két Rohaesek-fivér evangelizációs munkáját a nyíregyházi evangélikus hívek körében. Rohacsek Józsefet csak superlativusokkal tudja jellemezni s bizonyos lehangoltsággal említi, hogy a methodista apostolt állítólagos pánszláv törekvései miatt vád alá helyezték és ezért el kellett hagynia a várost. (160. 1.) Rőzse István viszont az evangélikusság múltjáról szóló cikkében azt írja róla, hogy ,,. . . a lelki munka mellett a tót nemzetiségi érzés élesztgetését is egyik hivatásának tekintette. Ennek írott bizonyítéka az a bírói ítélet, amely eltávolította őt Nyíregyházáról." (150. 1.) Ez az eset, amely tárgyilagos históriai megvilágítást is megérdemelt volna, aligha az egyetlen a tarka nemzetiségű és sokfelekezetű Szabolcs múltjában. A felekezetek történetét tárgyaló cikkek közül egyébként a görögkatolikus a legkomolyabb munka (Papp). Avatott toll ismerteti a megye művészeti emlékeit (Genthon, Lux és Szentiványi), kulturális életét (Ortutay, Belohorszky, Sziklay stb.). Hadd említsem itt meg a vidék közelmúlt kultúrpolitikájának jellemzésére Belohorszky programmszámba menő beszámolójának egyik adatát : míg a Bessenyeiörökséget ápolni hivatott körben a nyíregyházi intelligencia előtt Cortot és Dohnányi hangversenyzett, az egész vármegyében nem volt egyetlen zeneiskola sem. (290. 1.) Haszonnal olvashatjuk az orvostörténelmi összefoglalást is (Spányi). A monográfia négy: a nép, a föld, községi adattár és személyi adattár c. főrészre oszlik. Az elsőben a községek néhány történeti adata után a mostani állapot lexikonszerűen felsorolt tényeit találjuk. A történeti és az utóbbi rész között nincs összefüggés. Úgy látszik, hogy a szerkesztő, amint a históriai adatokat és a jelenlegi helyzet adatait két munkatársától megkapta, egyszerűen egymáshoz írta azokat. A történeti rész sovány és néhol annyira semmitmondó, mintha hozzánemértő kéz, csupán a rövidség kedvéért, kihúzgált volna belőle. Lövőpetri történeti adattára pl. azzal kezdődik, hogy az 1720-as összeírás szerint rutének lakták ; megtudjuk még, hogy 1785-ben 256 lakosa volt, majd a mostani viszonyok adatait olvashatjuk. Többek közt azt, hogy lakosainak száma 701, akik közül 7 német anyanyelvű, a többi magyar. (344. 1.) Milyen jó lett volna valamit hallani arról, hogy mikor, honnan ós hogyan kerültek ide rutének, hogyan alakult át a község nemzetiségi képe. (Kivált, ha D.-nek részletesebben meg nem okolt állítására gondolunk a ruténmagyarokról, 105. 1.) Azt sem ártott volna jelezni, hogy lakott hely volt-e a község már a rutének előtt is. Megjegyzem, a többi község adattára sem különb Lövőpetrinél. A szociográfiát 540 hasábon személyi adattár fejezi be. Szégyene a magyar közéletnek, hogy tudományosnak szánt munkák csak azon az áron láthatnak napvilágot, hogy Ivohnék stb. családfája is belekerül a monográfiába (195. hasáb). Nem tudom, látta-e a megye érdemes alispánja kefelevonatban a műnek ezt a részét is, amikor ajánló és dicsérő elismerését papírra vetette. (8. 1.) A kötet szerkesztője félig mentegetőzés-, félig dicsekvésképen a következőket írja zárószavában : „Az ember itt élő társadalmának leírásánál szakítottunk a régi módszerekkel s — ez hihetetlennek fog tűnni -— nem adunk külön történetet, hanem egyenesen népet, adunk. Az egyes kérdésekbe szervesen beletartozóan került történet is, megnyugtatására annak, aki ezt keresi, de került élet is, ami keresetlenül ki fog csillanni a látók és megértők előtt."
