Századok – 1940

Szemle - Steiner Lajos ld. Czambel-emlékkönyv (és 118. l.) - 116

SZEMLE 117 nyelvéhez s használták a nagyszombati (nyugati) nyelvjárást (Thamásy Miklós : Prawa Katolicka Rucny Knyzka, 1691 ; Hugolin Gavloviö : Valaska skola mravuv stodala, 1755). A XVIII. sz. végén Nagyszombat kultúrkörnyezetében egyre többen és többen kezdik használni a nyugati szlovák nyelvjárást, az ú. n. bernolákstinát. Anton Bernolák maga nem írt a róla elnevezett „nyelven", de ennek érdekében írt latin munkái (Dissertatio philologico-critica de Litteris Slavorum, 1787 ; Grammatiea Slaviea, 1790) és halála után megjelent nagy szótára (Slowar slowenskí cesko-latinsko-üemeckouherskí, 1825—27) a szlovák nyelv első kodifikátorává teszik. A bernolákstinát Jozef Ignác Bajza hitbuzgalmi munkái, Juro Palkó viô szentírásfordítása, Juro Fándly népszerű gazdasági művei, végül Ján Holly vörösmartys époszai eléggé elterjesztették s a néphez és a műveltekhez egyaránt közel hozták. Ezzel a „katolikus" nyelvvel szemben Stúr, Hurbán, Hodza evangélikus csoportja a század derekán a középső nyelvjárást, a tátraaljait választotta irodalmi nyelvül. 1844-ben Hurbán irodalmi almanachja, a Nitra, már ezen a nyelven jelenik meg, két év múlva pedig Stur „Nárecia Slovenskuo alebo potreba písanja v tomto nárecí" c. munkájában száll szembe az új irodalmi nyelv ellenzőivel, a „csehszlovák" gondolat védelmezőivel. Különösen Karel Havlicek és Jan Kollár támadták igen élesen az új szlovák irodalmi nyelvet. A bemolákisták és a stúristák azután 1851-ben megegyeztek és Hattala Márton nyelvtanát (Grammatiea linguae slovenicae, 1850) fogadták el egyedül érvényesnek. Hattala azonban nem volt filologus, nem ismerte kellőképen a szlovák nyelv géniuszát és így —• Czambel szavai szerint — „a tót irodalmi nyelvet cseh nyelvszabályokból szőtt kényszerzubbonyba bujtatták". Ezzel most már megvolt a lehetőség a szlovák irodalmi nyelv elcsehesítésére. Az irodalmi nyelv nem az élő népnyelvből táplálkozott, hanem a különböző dialektusok fölött lebegett s könnyen vezetett arra a csalódásra, hogy a szlovák nyelv tulaj donképen csak elrontott cseh. Azok, akik a szlovák irodalmi nyelvet meg akarták újítani, elsősorban politikai szempontok szerint fogtak ehhez hozzá, így a Hlas c. folyóirat köré csoportosultak bohemizmusokkal idegenítették el a nyelvet, a turócszentmártoni csoport pedig rasszizmusokkal. Képzeljünk el egy nyelvújítási harcot, melyet politikai ellentétek még jobban kiéleznek. Ilyen körülmények között Czambel tisztán filológiai álláspontjában is politikumot láttak kortársai. A népnyelv, melyből Cz. elsősorban meríteni kívánt, természetesen a magyar nyelv hatása alatt állott ; így könnyítette meg a Cz.-féle „nyelv" a magyar megtanulását, amint ő maga, minden bizonnyal nem politikai él nélkül, mondotta. Hiszen másképen nehezen tudta volna megmagyarázni budapesti környezetének a közép-szlovák nyelvjárás rendszeres felkutatásának fontosságát. Cz. érthető ellenszenvvel találkozott a szlovákság körében, de végeredményben az ő filologiai kutatásai vetették meg a szlovák nyelvismeret alapját. A „Rukovät spisovnej reci slovenskej" számos kiadásában a mai szlovák nyelvtan és helyesírás alapja lett. S ha az utolsó húsz évben a cseh-szlovák államközösség ismét sok bohemizmusnak engedett is szabad utat, az önálló szlovák állam megkezdte a nyelv szlovákosítását, a cseh mintára képzett szavak kiirtását, az új fogalmakra új szlovák szavak gyártását. Szükségünk volt erre a történeti áttekintésre, hogy Cz. szerepe és jelentősége tisztán álljon előttünk. Tulajdonképen azt az apró munkát végezte el, amit már Stúr és Hurbán nemzedékének el kellett volna végeznie. Cz. azonban távol volt attól a magyarónságtól, ami-