Századok – 1939
Történeti irodalom - Lukinich Imre: A Podmanini Podmaniczky-család oklevéltára. I. k. Ism.: Fügedi Erik 82
82 TÖRTÉNETI IRODALOM Ez a hiány az egész országra kiterjedő okmánytáraink esetében érthető és könnyen megbocsátható, kisebb területekre és főleg egy városra vonatkozó kiadványokban azonban már kifogásolnunk kell. Annál is inkább, mert pl. itt Rupp és Pesty kutatásai után a megoldandó kérdések száma egész jelentéktelen volt. Mindenesetre őszintén sajnáljuk, hogy a főváros által szép, ízléses kiállításban kiadott okmánytár első kötetét nem sorolhatjuk a példaszerű kiadványok közé. A kötet használhatóságát, sajnos, ma a mutató hiánya erősen csökkenti. Nem helyeselhetjük a szerkesztő álláspontját, hogy az egész kiadványsorozathoz együtt fog a mutató készülni, mert ez azt jelenti, hogy az I. kötet egynéhány évtizedig — vagy esetleg tovább — holt tőke marad. A kutatók minden kérdésben először a már meglévő kiadványokhoz fognak fordulni — annak ellenére, hogy itt pontosabb szöveget kapnának — egyszerűen azért, mert ott a mutató alapján könnyűszerrel tájékozódhatnak. Nagy érdeklődéssel várjuk a további kötetek megjelenését. Nagy hálára kötelezné a magyar tudományok művelőit a következő kötetek szerkesztője, ha a fenti szempontokat is figyelembe venné. Kniezsa István. A Podinanini Podmaniczky-család oklevéltára. Közzétette, családtörténeti bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta : Lukinich Imre. I. kötet : 1361—1510. Budapest, 1937. M. Tud. Akadémia. 8° LXII, 736 1. A múlt században rohamos fejlődésnek induló magyar történettudomány nagy forráskiadványokban adta közre az őt érdeklő középkori okleveleket. Ismerve a forráskiadásnak a történetírói munkásságra gyakorolt ösztönző hatását, csodálnunk kell, hogy a háború utáni tudományos újjáéledés nem hozta magával az oklevelek fokozott publikációját. Az újkori politikai történetünket megvilágító Fontes hatalmas sorozata mellett középkori oklevelek alig egy-két kiadványban láttak napvilágot és — dicséretes kivételeket nem számítva — azok sem ütötték meg a mértéket. Pedig új helyzetet teremtett a helytörténetírás fellendülése is. Azok az oklevélgyűjtemények, melyeket Fejér és Wenzel hatalmas sorozatokban tett közzé, elsősorban a pozitivista történetírás szolgálatában álltak ; egy-egy táj, vagy megye életének rekonstruálására teljesen alkalmatlanok. Aki már használta ezeket az oklevéltárakat egy területre vonatkozólag, jól tudja, milyen keserves nehézségekkel jár átnézni ezeket a legtöbb esetben hibás és indexnélküli kiadványokat. A századforduló éveiben már kezdték belátni a hibákat, s egyes megyék és városok hozzá is fogtak okleveleik kiadásához, de a Felvidék — a Szepesség kivételével — kimaradt ebből a munkából. Ennek a kimaradásnak hátrányait legjobban az utóbbi tíz év alatt érezte a magyar történelmi kutatás, amikor az elcsatolt területeken fekvő levéltárakhoz nem lehetett többé hozzáférni. Ezt a hiányt akarja most pótolni L. munkája. Gr. Vigyázó Ferenc végrendeletében anyai vagyona jövedelmének egy részét
