Századok – 1939

Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Történelem és szociológia - 137

150 HAJNAL. ISTVÁN hódítók nem rombolták szét, hanem valóban használni kívánták volna mindazt, amit az antik szerkezet kínált számukra. Ami végbement, az az emberi spontaneitáson kívüleső strukturálódás-folyamat volt. Sajnos, Dopsch a történetkutató szemével nézi a dolgokat, s így, bár a források, emlékek „segédtudományos" vizsgálata közben állandóan érintkezik a szociális formaképződés kérdéseivel, mégis inkább csak a kész kultúrtények szerepével, hatásával foglalkozik. Ezért marad el vizsgálatából minden kultúrmódszer, ami nem „történeti tényező". A pénzgazdaságot például behatóan vizsgálja, de már például az írásnak szerepe önmagában nem probléma számára. Egyébként elsősorban a germánság szerepe érdekli, s ezért nem irányítja figyelmét erősebben az új kultúrkezdetnek központi vidékeire. Ha beleértjük az utolsó római századokat is, csaknem egy évezred az átalakulás korszaka. Csak a XI. századtól tűnhet fel nagyjából egységesnek az új kultúr szer kezet. I)e még azután is, még a francia területeken is nagy a változatosság a strukturálódás természetét, mélységét illetőleg, gazdag lehetőségeket nyújtva az összehasonlító szociológiai megfigyelés számára. Szűkszavúan szól hozzánk ez az évezred ; abban, ami benne lényeges, a társadalmasodás folyamatában, csaknem etnográfiai korszaknak tekinthető. A korai középkor gyér forrásaiból a szociológus számára a legmélyebb impresszió : az emberek helyzetének, „kondíciójának" bámulatos sokfélesége. Semmiféle egységes értelmezéssel sem lehet összehasonlítani, okszerű, jogi, gazdasági vagy más alapokon ezt a változatosságot. Szinte mindenki egzisztenciája, még a közeli szomszédoké is értelmezhetlen egyénies tény, külön kvalitás. Az antik és a barbár struktúrákból minden folytatódni akart, a vidék és a város szervezete, a földnek, a pénznek tulajdonjoga, a rabszolga, a polgár, a patrícius, a közszabad s a törzsfő jogállása egyaránt, — s mindebből mégis valami megfoghatlan, egyenetlen felaprózódás következett. Élesen vágott itt bele az életbe az antik struktúra, ami azonban itt nem a társadalom életközei formáiból épült fel. Ha Itáliában a személyies együttélés formáinak felnyomulása bontotta meg a kultúrszerkezetet, úgy itt maga az életközeli formaképződés is új módokon indúlhatott meg. Évszázados folyamat volt maga ez a megindulás is. Az emberek kénytelenek a számukra érthetlen antik formák között élni ; de úgy igazodnak hozzájuk, mint akár a természet-állította tényekhez, akadályokhoz. Adott tény mindenkinek jogi helyzete, — de ezzel együtt életének egész, közelien szemlélhető-