Századok – 1939

Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Történelem és szociológia - 137

144 HAJNAL. ISTVÁN tagolt vidékeken, míg az állítólag előnyösebben tagoltak sokáig kultúra nélkid maradtak, mint maga Európa is. Ha elfogadható lenne is az, hogy a vizenjárás könnyebb, mint a szárazon vándorlás, akkor sem az érintkezés gyakorisága a mély kultúrfejlődésnek előidézője. A természetben való mozgás, az emberekkel érintkezés tág lehetőségei mintha inkább irtották volna az emberiséget Ázsia vagy Amerika nagy belső vidékein. Ami struktúráló módszer kiképződött, vagy ide került, hamarosan elvesztette mély jelentőségét, vitális célok puszta eszközévé lett. A család, a rokonság bizonyos mértékig szilárd szervezetté vált, a generációknak közös életformák alapján való egybeforradásával, — de a struktúrát az anyagi és szellemi érdekközösség hajtotta a maga céljainak szolgálatába, s ezzel megállította a mélyebb szerveződést. Közös zsákmány, hódítás, s a vérközösség eszméje vezeti a tág természetben akadálytalan célszerűséggel mozgó társadalmakat, fel a törzsi kötelékekig. Az objektív forma, még a nyelvközösség is háttérbe szorul a „politikai" szövetkezésben, rövidéletű „birodalmak" alakításában. A szélső vidékeken azonban az okszerű társadalomegyesülések nem élhették ki magukat a végső következetesőségig,' ísmefT"'és ismét össze kellett omlaniok. Közelebbről csak a nyugateurópai fejlődés kezdeteit ismerhetjük, de hasonlóak lehették a feltételei inás nagy kultúrkezdeteknek is. A szerkezetiségek ismét és ismét összeomlottak, strukturális maradékaik azonban mindig mint adott tények akadályozták meg a megújuló fejlődésben a szabad, eleven egyesülést. Egyének s közösségek változatos, okszerűen ki nem fejezhető állapotokba kerültek, amik csak „irracionális" formák közvetítésével igazodhattak egymáshoz. Minden forma, ami a célszerű együttesben észrevétlen maradt, most lényegessé vált ; a foglalatosságnak, az anyaggal elbánásnak, a családnak, a társas érintkezésnek, a hagyományozásnak kicsiny formái, s minden szokássá lett magatartásé. Mindegyikben állandó feszülés, ösztörrzés, hiszen az életet nem racionális egyoldalúsággal fejezték ki. Kína, India a közeli személyies formák és a szóbeliség virtuozitásával építette fel óriástársadalmát. Nem az „objektív szellemnek" s a „szubjektív lekiségnek" csíraszerű kezdetei találkoztak a megindulásnál, hanem épp a roppant változatosság késztetett az élet közelségében maradó módszerek alkalmazására. A tűnő mozdulat, a tovahangzó szó szinte merev anyagi szerkezetté vált ezekben a társadalmakban. Innen a kasztok ezernyi, egymással szinte össze-