Századok – 1938

Értekezések - MAKKAI LÁSZLÓ: A román történetírás új iskolája 60

A ROMÁN TÖRTÉNETÍRÁS ÚJ ISKOLÁJA 63 nagyobb elírásokat s eddig kétségbe nem vont állításai mögött személyi vagy politikai részrehajlást gyanítanak. C. C. Giurescu és társai sorra bebizonyítják, hogy Iorga nem ismeri a földrajzot, hibásan olvassa a forrásokat, javíthatatlanul romantikus, mindenkit aszerint ítél meg, ahogy az illető vele szemben viselkedett s régmúlt eseményekbe saját politikáját olvassa bele. Szemére vetik, hogy a román parasztok eredeti szabadságának elméletét csak azért védte olyan odaadással, mert fegyvert látott benne az agrárreform kivívására. (A magyar történetírás hosszú évek óta, számtalan más esetben kimutatta, hogyan kovácsol fegyvereket Iorga a történelem átértelmezett adataiból, de a román tudományosság „nemzeti érdekből" erről nem vehetett tudomást.) Éppen Iorga egyik művét bírálva írja C. C. Giurescu : „Azt tartjuk, hogy a történelmi romanticizmust — hogy ne nevezzük másként — egyszer s mindenkorra el kell vetni. Élete magyarazható, ha nem is menthető, a XIX. században, nálunk egészen a háborúig, mikor a „történeti" érveknek különleges értéke volt ; de ma, a realizmus, az általános ellenőrzés és szoros tudományos együttműködés korszakában, tűrhetetlen. Szükséges tehát, hogy a történetírásban és a többi tudományágakban, de életünk minden szellemi és gazdasági területén is, egészséges alapokra építsünk. Hagyjuk a sovinizmust, hiúságot, osztályérdeket éppúgy mint a félmunkát, pontatlanságot és sietséget, építsünk szilárdan. Mert csak az igazság tartós, csak az illeszkedik bele a dolgok természetes és örök rendjébe." 1929-ben, a szebeni történészkongresszuson P. P. Panaitescu a jelenlevő Iorga legnagyobb megbotránkozására mondotta a következőket : „Megszabadulva a kötelességtől, hogy állandóan a szerencsére már megvalósult nemzeti egység gondolatát népszerűsítsék, a történészek most már elmélyedhetnek létértelmünk, kulturális, gazdasági és társadalmi életünk tanulmányozásában, az igazság keresésén kívül minden más célt mellőzve." Az ildomosság tiltja feltételeznünk, hogy az idősebb román történésznemzedék minden egyes tagja tudatos történethamisítást követett volna el, mikor dicsőségesebbnek, teljesebbnek ábrázolta a román multat (gyakran a magyarság rovására), mint amilyennek a tárgyilagos szemlélő látja. Ök mindenesetre ezt érezték igazságnak. Hogy a szempontjaik által irányított intuíciót többre becsülték a szűkszavú források hű magyarázásánál, az a fiatalokétól különböző módszertani felfogásuk eredménye. Ök is, az újabbak is a legkitűnőbb nyugateurópai történetírói iskolákba jártak, Bernheim szigorú normáit ők is éppenúgy tanulták, de mit kezdtek volna velük, mikor hiányzott maga a forrásanyag, amire alkalmazhatták volna. A nemzeti történelmet pedig meg kellett írni, mégpedig úgy, hogy politikai érveket is szolgáltasson. Jött tehát az intuíció mint egyetlen lehetőség. Iorga ennek volt utolérhetetlen mestere. A fiatalok szkeptikusak, nem bíznak a képzeletben s nem akarnak többet tudni a forrásoknál. Ragaszkodnak az adatokhoz, mérlegelik a kútfőket s egészen jellemző a viszonyuk a földrajzhoz,